2013. október 22.

Aszaltparadicsomos diós krém a 4 év örömére


október 14.
Újra és újra lenyűgöz mikre képes a technika. Hiába van a másik a világ túlsó felén, úgy tudunk beszélgetni, mintha mellettem ülne. Kár, hogy a virtuális ölelést még nem találták ki.

Legalább blogot ír. Méghozzá meglepően gyakran.
Ha kíváncsiak vagytok, hogy min dolgoznak Joinville-ben, itt találjátok a képes beszámolóit!


október 15.
"Befizessem vagy ne?"
Idegesen toporogtam az  Astoria sarkánál. Elegem van. Tudnám értékelni, ha végre nem kéne végre fontos döntéseket meghoznom. A határidők legutolsó napján. Az előző éjszaka apának tartott távbloghasználati korrepetálás miatt amúgy is kissé kialvatlan voltam, ez meg végképp nem dobott a hangulatomon.
Akkor emiatt volt.
A tegnap este eltüntetett jelentős mennyiségű házi granola... feszültségoldás. Ha ideges vagyok mindig eszek.
"És ha mégsem sikerül az átjelentkezés?"
Ránéztem a kezemben lévő csekkre. 5500 forint. Ennyi lenne a jövőm? Azért nem. De egy nyugodt félévem már igen. Tudhatnám, hogy megtettem. Hogy megtettem mindent, ami tőlem telt. Ahogyan anya is mondta: nem ragadok a biztos rosszban. Hiszen a szülészet legalább érdekel is valamennyire. De... fizessek valami olyasmiért, ami szintén csak mellékvágány?
A fenébe is, miért nem tudott apa egyetérteni anyával? Ha ő is azt mondja, hogy mindenképpen ezt az utat válasszam... akkorra már beletörődtem. De tényleg. Csak megerősítésért hívtam fel. Hogy halljam, hogy ő is kimondja, és akkor onnantól kezdve már nincs min gondolkodni.
Így viszont...
Kezdett hányingerem lenni. Oké, tegyük fel, hogy nem fizetem be. Hazamegyek, teszek-veszek, majd holnap felkelek, és már tárgytalan az egész.
De hogy magyarázom meg anyának...? Szinte hallottam a hangját.
Nem akarom. Nem akarom azt a lemondó csalódottsággal keveredett mérges hangszínt. Már ha rágondolok összerándul a gyomrom. Ami valahol furcsa, mert az esetek nagy többségében nem érdekel mások véleménye. Viszont az is igaz, hogy az esetek 90 százalékában teljesen pontosan tudom, hogy mit szeretnék. Ez most a maradék 10. Fogalmam sincsen mi lenne a jó. Így pedig milyen alapon utasítanám el más véleményét?
Az én életem, igaz. De ő az anyukám. Vélhetően nem akar nekem rosszat.
Mégis haboztam. Kilégzés, belégzés. Magamban lefuttattam mindkét variációt. Meg a mi lesz ha, részt. És döntöttem.
Maradok a dietetikán, nem futok felesleges köröket. Aztán jövőre újra beadom az átjelentkezésemet. Máshova.
Ennyi. Az én életem. Az én döntésem. Amit ezek után fel kell vállalnom akkor is, (bár nem lesz könnyű) ha negatív lesz a végkimenetele.


október 16.
Az idő finoman fogalmazva: pocsék. A hangulatom is.
Tudom, tudom, a kettőnek nem kéne, sőt nem szabad együtt mozognia. Mert nincs olyan, hogy ez nem az én napom. Illetve van, ha így áll hozzá az ember. akkor a sok rossz szinte folyamatosan követi egymást, tapasztalat.
Pozitív hozzáállás. elcsépeltnek hangzik, mert az is, de nekem nagyon bejött. Kellett idő, mire át tudtam állítani a gondolkodásom, de olyannyira sikerült, hogy mára teljesen a részemmé vált.
Viszont amikor reggel az ablakon kinézve egy nagy szürke masszán kívül nem láttam mást, amikor félúton konstatáltam, hogy az aktuális időjáráshoz képest kissé alulöltöztem - így jó eséllyel egész nap fázni fogok, amikor ugyanaz az öregasszony már korán reggel háromszor átgázolt rajtam a villamoson, amikor elkezdett csepegni az eső a frissen mosott hajamra, és pontosan tudtam, hogy emiatt a következő hajmosásig úgy fogok kinézni, mint egy madárijesztő, feladtam. Ezek azok a napok, amikor reggel nem lenne szabad kimászni az ágyból.


október 18.
Amióta elkezdődött a spanyoltanfolyam, megtanultam értékelni a hétvégéket. Illetve egyáltalán, mint kifejezés megjelent az életemben. Csütörtök esténként mindig azzal biztatom magam, hogy már csak egy napot kell kibírnom és vége. Tisztára mintha anyát hallanám.


október 20.

Nem értek a férfiakhoz. 
Pontosabban a társas kapcsolatokhoz. Egyszerűen nem tudom kezelni. Hova tenni. 
Pedig nem zárkózom el. Ha valaki, akkor én aztán tényleg nyitott szemmel járok, nicsenek sztereotípiáim, és mindenkinek adok esélyt. Arra szoktam gondolni, hogy sosem lehet tudni. Ez az elméleti szint.
Aztán van a gyakorlat. 
Amikor valakit közelebb kéne engedni magamhoz. Na, a bajok általában itt kezdődnek, mert nem megy. Sem érzelmileg, sem testileg. Nem tudok túllépni a korlátaimon. Önmagamon. A tökéletességi kényszeremen. Folyamatosan azon dolgozom, hogy a másik hibátlannak lásson. Hogy eltakarjam a "hibáimat". Azokat a dolgokat, amik a mindennapi életünk egyszerű velejárói. 
Például szégyellem, ha furcsa hangokat ad ki a hasam. Legyen az akár korgás, akár emésztés. Maradjon csendben.
Kellemetlenül érzem magam, amikor úgy kell elmennem mosdóba, hogy a másik hallhatja, hogy mit csinálok odabent. (És itt semmi extrára nem gondolok.) Illetve fokozom: már attól is ha el kell mennem. Ott van az a csobogó hang, a wc papír szakadásának a hangja, meg az egész… olyan tisztátalan. Nincs rá jobb szó. 
Aztán a szájszagok. Fogmosás nélkül nem vagyok hajlandó senkihez sem hozzászólni. Nem büdös, de maga a tudat, hogy nem átható borsmenta illatú a lehelletem, bármilyen hiperszuper szerrel is mostam fogat, frusztrál. Pedig az éjszaka közepén ez nem nagy csoda.
Kiborít, ha nem teljesen lapos a hasam. Ami nem túl könnyen abszolválható, ha az ember az előbb említett okokból igyekszik minimalizálni a mosdó gyakoriságának használatát.
Szőrszálak. A gyanta szép, a gyanta jó, de… a szőrtüszők sajnos nem egyszerre működnek. Az enyémek legalábbis biztosan. Ráadásul apa genetikáját sikerült örökölnöm ezen a téren, szóval minden igyekezetem ellenére, előbb vagy utóbb úgyis feltűnik egy-egy kósza szál. EGY-EGY. Mint mindnekinek. És míg agyban tudom, hogy ettől még fényévekre vagyok a szőrös kategóriától, ha simogatnak, folyton az jár az eszemben, hogy úristen, most biztosan azt gondolják, hogy bundát növesztek.

Értitek már? 
Ilyen gátlások mellett, gyakorlatilag lehetetlenség együtt élni. A látszatra fordítom minden energiám. Arra a felszínre, amit csak én látok. Amit a másik észre sem vesz. Vagy lehet, hogy észreveszi, de átsiklik felette. Mert van ennél ezer fontosabb dolog.
Már én is tudom. Régen az életem minden területe efféle falakkal volt tele. A nagyrészüket nagyjából sikerült lebontanom (ha más nem, legalább annyira, hogy átlássak felettük), de az ellenkező nem irányában lévők egyenlőre megingathatatlannak tűnnek. 
Azt sejtem, hogy a kulcs az önmagammal való viszonyomban van elrejtve, de ez még édeskevés a sikerhez. Pedig ha rendeződne… jó eséllyel egyszerűbb lenne az életem.


október 22.
4. 
4 éves a blog. (Kicsit kellett gondolkoznom, hogy 4 vagy 5, de a tavalyi hármas szám meggyőzött az előbbiről.)
Lehetne ragozni, de felesleges. Itt egyszerű tények vannak. A koncepció néha változik, recept az hol van, hol nincs, az írásom egyszer filozofikus, egyszer személyes, de a lelkesedésem, az töretlen.
De nektek is köszönettel tartozom, kedves nyílt, és "zug"olvasók. Köszönöm a kedves megjegyzéseket, a facebookos like-okat. Azt, hogy itt vagytok. Persze, elsősorban önmagam miatt írok, de nem tagadom: szívmelengető érzés látni, hogy másokat is megmozgatnak a gondolataim.
Remélem továbbra is találtok majd kedvetekre valót... én itt leszek!


Zárásként álljon itt egy recept, de nem, sajnos nem a sütié, hiába van róla rengeteg fénykép. Várakozásaimmal ellentétben ugyanis a krém lett elképesztően zseniális, míg a tészta erősen csak az átlagos kategóriát súrolta. Így viszont helye nincs.
A kekszen látható krémnek viszont van. Dobogós helye.
Azért mert gyors, mert egyszerű, és mert nagyon finom. Ráadásul elsőre kifejezetten májkrémes beütése volt, bár nem állítom, hogy az én véleményem a legmegbízhatóbb, mert legalább 11 éve nem ettem ilyen terméket.

Kenjétek, egyétek, de feltétlenül a magos, aszalt paradicsomos kekszemmel. Őrült jó párosítás: a krém paradicsomossága agyszerűen harmonizál a kekszben megbújó aszalványokkal.
A recepten csak annyit változtattam, hogy kukoricalisztet és tönkölykorpát használtam (mivel a darálóm felmondta a szolgálatot, szervizbe meg idáig lusta voltam elvinni), illetve a kókuszzsírt jó kis belga vajjal helyettesítettem.


Aszalt paradicsomos diós krém
   a Green Kitchen Stories könyvből

6 dkg dió
3 dkg aszalt paradicsom
pár evőkanál saját készítésű/ jó minőségű sűrű paradicsomszósz
friss zsályalevelek

A diót és az aszalt paradicsomot áztassuk be, hogy megpuhuljon (én forró vízzel csináltam, hogy kicsit gyorsítsak a folyamaton). Ha a paradicsomok már benyomhatóak öntsük le róla a levet (de ne dobjuk el, rizottóhoz kiváló), majd turmixoljuk össze, hozzáadva a paradicsomszószt is. A zsályaleveleket szintén hozzá lehet adni, de én jobbnak láttam ollóval a kész krémbe vagdosni.
Értelemszerűen tároljuk hűtőben, úgy sokáig eláll.

10 megjegyzés:

  1. Panka, nekem nem kell megmagyarázni semmit. Évek óta Te döntesz a dolgaidban és amit választasz, abban támogatlak.
    Boldog blogszülinapot :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. tudom anyu. nem is azért írtam, csak... ezt éreztem.

      Törlés
  2. Nagyon szeretem az ilyen írásaidat! Nem haragszol meg ugye, ha azt mondom, mosolyogva olvastam a fiúkhoz való kapcsolatodról. Mert magamra ismertem benne. Kerestem a tökéletest (aki persze évekig ott volt az orrom előtt :), magamat is próbálva annak beállítani, ami persze lehetetlen. Kívánom, hogy találd meg azt, aki a -vélt vagy valós- hibáiddal együtt elfogad, de soha senkiért ne add fel a személyiséged!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. dehogy haragszom :) és annak is nagyon örülök, hogy leírtad a saját tapasztalataidat ! Amúgy meg ha megtalálom, azt látni fogod ;)

      Törlés
  3. Boldog blogszülinapot, kívánom, hogy továbbra is leld örömödet a blog írásában! :)

    VálaszTörlés
  4. Isten éltessen születésnapod alkalmából!!!!!!!!!

    VálaszTörlés
  5. Sokszor 4-et még... neked is jó lesz visszaolvasni évek múltával... amikor a viszonyok is rendeződnek...ha te is úgy akarod.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. köszönöm Colette! :) igen, jó lesz, de az a vicces, hogy már most is az, mert a pár hónapos írásaim is az újdonság erejével hatnak ;)

      Törlés