I do what I want, when I feel like it

 

Összedőlt az Á.-ba vetett hitem. Mint valami ócska kis kártyavár, amit nagy gonddal építget az ember, aztán jön egy hirtelen szellő, és puff. Volt, nincs. 

Vagy az önbizalmam omlott össze? 
Tiszta szívből hiszek abban, hogy jó vagyok úgy, ahogy. Az összes tulajdonságommal, piercingemmel és tetoválásommal. Hozzám tartoznak. És nem számít, hogy ki mit gondol. Nem. Az számít, ami a te véleményed. Legalábbis a saját testeddel kapcsolatban biztos. Tegnap, a víziedző közölte (mondjuk tényleg kedvesen), hogy ezt ám a fiúk nagyon nem preferálják. Mármint a tetoválást. Mire én rávágtam, hogy de az én barátomnak tetszik. Aztán később elgondolkoztam, hogy tulajdonképpen mit is mondtam. Honnan tudom? Mondta? Nem. Tény, nem tette szóvá, hogy van. És elvileg így szeret ahogy vagyok. Mindenestül. Az összes kis szarommal együtt.

Akkor visszafogtam magam, mert ez mégsem sms-téma. Annál intimebb. Nekem. Meg a szavak annyira semmitmondóak. Úgy manipulálja őket az ember, ahogyan akarja. A testi reakciókat azonban annál érdekesebb megfigyelni. Az őszinte. A javából. És ahogyan üldögéltem, eszembe jutott. Fel is tettem, mert az ilyeneket én nem bírom sokáig magamban tartani :). Tiszteletre méltó volt látni azt a lemerevedést. Aztán hallani a diplomatikus választ. Én meg pontosan éreztem, ahogyan miliméterről miliméterre visszahúzódom a kis csigaházamba. Mintha kést szúrtak volna a gyomromba. És ezt ő is észrevette. Hogy baj van? Nem. Nincsen. Mert nincsen olyan, hogy jó vagy rossz válasz. Csak olyan van, hogy válasz. A milyensége maximálisan nézőpont kérdése. (Minden, ami valakinek jó, egy másiknak egyet jelent a halállal.) Talán jobb is, hogy eljöttem, mert utálom azt az érzést. Gyűlölöm. Legszívesebben ordítani tudnék. A tehetetlenségtől, hogy valami, amiben eddig annyira bíztam, hazugság. Bíztam? Bármit odaadtam volna érte. "De tulajdonképpen mit is vártam? Hogy is képzeltem, hogy beleillek a tökéletes kis életébe? Elfelejtettem magamat, mint aprócska tényezőt. A totális tökéletlenségemmel. Mert ide nyilván egy szintén tökéletes lány kell, akinek a bőre mentes mindenféle romlott dolgoktól, és mellesleg egy a 100 közül. És különben is, azt kapok meg akit akarok.  ...  Vagyis nem. Kurvára nem."  Ezek a gondolatok cikáztak az agyamban a folyosót szelve, majd hazafelé menve.

Aztán itthon rájöttem: semmiért sem hibáztathatom. Mert ez az egész 2 embernek a döntése. És mint máshol, itt is muszáj kiállni a véleményünk mellett. Nem kényszeríthetek rá senkire semmi olyasmit, amit nem akar. Amúgy meg nem árt ha szokom, hogy nem mindenkinek egyezik a véleménye az enyémmel. És ez így normális. Sőt, jó is. Csak...miért pont most?

Mert az élet döntések sorozata. Én döntöttem. Akkor. Most majd mások döntenek rólam.

(Nem lehetetlen, hogy kissé túlreagáltam a dolgot. Már mostani fejjel is azt mondom. Apa pont felhívott miközben írtam, és hát eléggé elhúzódott. Vagyis már semmi konkrétról nem beszéltünk, csak ilyen tök furcsa kérdéseket tett fel, mint hogy van- e pl. Szöszinek pasija, vagy hova is akarom beadni a jelentkezésemet. Szóval félbe kellett szakítanom, mert a végén még elszáll a "mérges ihletem"! Erre megkérdezte, hogy mi a baj? Közöltem, hogy önsajnálatban fetrengek. /Amúgy lehet ezt másképp hívni? Azért sajnálod magad, amiről te tehetsz./ "Az könnyen megoldható, sajnálj inkább engem."  
De tényleg ez játszódott le bennem. Mert így éltem meg. És én szeretem leírni/visszaolvasni az ilyen hirtelenharagból dolgokat. Ebből lehet a legtöbbet tanulni. Így talán másoknak is érdekes lehet. Már csak a személyem kezelése/megértése végett is. 
És igen, ennyire érzékeny vagyok. Vagy csak a meleg teszi.)
A számot meg 2 halál véletlen kattintással találtam, de aaanyira szép. :) És megfelelő zenei aláfestést szolgáltatott az íráshoz.