2011. július 22.

Aki az összeomlás közepette mosolyogni tud, az már kigondolta kit hibáztasson.


Félek.
Igen, nincs jobb szó. Félek az élettől. Hogy tudom- e tartani a tempót. Hogy nem lesznek- e újra problémák. (Amik már vannak.) A boldogságtól. Az egyedülléttől. Mert csomószor érzem úgy, hogy egyedül vagyok. Tökegyedül. Persze nem fizikailag, csak a hülyeségeimmel. És tapogatózom a sötétben. Vagy ülök a sarokban felhúzott térdekkel, és magamban azon fohászkodom, hogy úristen csak meg ne jelenjen valami állat a körülvevő sötétségből. Néha jobb. Elkezd kitisztulni a kép, egyszerre minden megoldhatónak tűnik.
És persze minden változik. Furcsa barátkozni a gondolattal, hogy Feketéhez sem mehetek többet. Mint valami kisgyerek, akinek eddig fogták a kezét, most meg hirtelen hiába kapálózik, nincs mellette/vele senki. Nem mondom, hogy olyan sokat segített. Nem. De adott egyfajta megnyugvást hamis biztonságérzetet, hogy ha nagyon elfajulnának a dolgok, akkor van aki helyrepofoz. Aki a szemembe mondja, hogy kisanyám ezt nagyon elcseszted. Kertelés nélkül.
És ez most mind megszűnt. Hipp, hopp. Volt, nincs. Lassan el kéne kezdenem hozzászokni, nem? Csak kapaszkodom a körülöttem lógó cérnaszálakba, és próbálom fixálni magam. Érzésekhez. Helyzetekhez. Emberekhez. És igencsak tud foglalkoztatni, ha bármi is borul a rendszerben. Mint most Á. Amióta elváltunk, csak az jár a fejemben, hogy minden oké-e. Velünk. Köztünk. Mert fontos. Az egész. De a műtét óta mintha más lenne. Sok minden. Ami ha ésszerűen belegondolunk teljesen normális, hiszen ez egy egészen új élethelyzet. De az is lehet, hogy én változtam, és a saját bizonytalanságomat vetítem ki rá a fejemben. Nem tudom. De az biztos, hogy ha góglin a normális/boldog párkapcsolat alapkövei címszóra keresgélek, ott már baj van. Anya erre mondja mindig, hogy de miért nem beszéljük meg? Mert ez nyilvánvalóan csak bennem merül fel. Mert 2 mellem van, és túlkombinálom a dolgokat. Ez a lelkizős f*szság, meg amúgy sem az én asztalom. KÉptelen vagyok/lennék leülni, és Beszélgetni. Egyszerűen hülyén érzem magam már a gondolattól is. Annyira távol áll tőlem az ilyesmi. Inkább magammal beszélem meg. Meg a góglival. (És nem hiszem hogy ezt mások bánnák. Szóval mindenki jól jár.)

Mert azt hiszem vágyom a biztonságra. Az állandóságra. (Ami tulajdonképpen egy ellentmondás, mert mindenben az újat és kihívást keresem.) És ez az amit nem fogok megtalálni. Méghozzá pont ugyanazért nem, amiért annyira keresem. Saját magam miatt. Én vagyok az egész körforgás kulcsa. Az ördögi kör ki és bejárata. Illetve egy szó. Az elfogadás. Szeretet. Önmagam irányába.
Kár, hogy ez nem egy hangzáras ajtó. Annál sokkal okosabb.

2 megjegyzés:

  1. ne aggódj, minden rendben lesz! Mintha magamat olvasnám ezelőtt 20 évvel! Baromi tehetséges vagy, és a tehetség nem vész el!

    VálaszTörlés
  2. Jó tudni, hogy nincs egyedül az ember :)

    VálaszTörlés