Több mindenre is rá kellett jönnöm a napokban. Az egyik az, hogy képtelen vagyok kimutatni az érzelmeimet. Normálisan. Mert persze, az alapok megvannak. Vidámság, harag, bánat. Na de a cizelláltság? Az előbb felsoroltakra egy állat is képes. Attól válik az ember emberré, hogy nem csak fekete és fehér marad, hanem megjelennek a színek. Ezek szerint én leragadtam eggyel alacsonyabb szinten.
A másik, hogy egyre többször van az az érzésem, hogy kimaradok a baráti találkozókból. A történésekből. A legkülönféle véletlen módokon szerzek tudomást egyről-egyről, és ilyenkor csendesen konstatálom magamban, hogy na igen, erre sem hívtak. És persze egyből az jut eszembe, hogy ők miért nem tették. Az fel sem merül az agyamban, hogy kicsicsillag, talán nem állandóan a tortáiddal, és a különféle sportokkal kéne töltened az időd, hanem mondjuk az emberi kapcsolataid ápolni. Nem. Egyszerűbb másokban keresni a hibát. Pedig nagyon is jól tudom, hogy elkezdtem szép lassan, de visszahúzódni a kis csigaházamba. Elvagyok magammal, a saját kereteim között, a megszokott napirenddel. Ami nem rossz. Főleg, ha hozzám hasonlóan nem bírod ha felborítják. (Látjátok micsoda önkritikám van? Kezdek félni, ez már egyáltalán nem Pankás...) Bár...mindig kettőn áll a vásár. Mert valljuk be, nem is arról volt szó, hogy állandóan hívtak, én meg mindig visszautasítottam. Egyszerűen senkinek eszébe sem jutok. Az például nagyon tetszett, amikor Zsuzsi közli velem, hogy mennyire eltűntem a szemük elől. Eltűntem? Ööö, keresett bárki bármikor? Nem. De ennyi. Eleinte zavart. Most már ott tartok, hogy nem tud izgatni.
És egy kicsit egészen más téma (hogy ne állandóan a nyavalygásaimmal traktáljak minden erre tévedő szerencsétlent) : megvolt az első napom a cukrászdában. (Igen, ezt sem tudják a legtöbben - milyen meglepő -, kaptam egy fantasztikus lehetőséget, aminek keretében egy hétig bepillanthatok, egy IGAZI cukrászda kulisszái mögé. Sőt, részt is vehetek benne. :) Az első benyomások rendkívül pozitívak. Ez (szerintem) nagyban múlik az embereken. Sőt, leginkább rajtuk. És itt mindenki nagyon kedves. Halál rendesen elmagyaráznak mindent, és bármilyen hülye kérdést teszek is fel, mindenre megpróbálnak válaszolni. Mondtam is a Sz-nek aki elkísért a buszig, hogy köszönöm, hogy ilyen jó fejek. Vigyorgott, hogy első nap mindenkivel azok, de tudnak nagyon undokok is lenni. Itt nyeltem egy nagyot, és magamban reménykedve arra gondoltam, hogy ugye én nem adtam erre okot. Majd kiderül.
Mivel semmi váltás ruhát nem vittem (pedig még gondoltam is rá reggel), Sz. adott kölcsön nadrágot-topot-kötényt, A. pedig papucsot. Mind fehér. Ez ugyanis az előírás. Úgyhogy ma este bevásároltunk az Auchanben. (Meg se néztem mit veszek le, csak fehér legyen. Meg M-es.) Első lépésben megkaptam a golyózást. Kókuszgolyó. Majdnem mint otthon, csak itt piskótaszélekből. De logikus, minek csinálnák kekszből, ha úgyis csomó maradékuk van? Így meg ráadásul tartósabb is a cucc. Kicsit féltem, mert baromira nem tudok egyforma méretet csinálni, de azért nagyjából sikerült. Meg hál istennek nem is nézték olyan szigorúan. Ezek után pakoltunk egy picit, mignont díszíthettem,majd a lapkenést is kipróbálhattam, illetve a töltést. Szuper jó. Csak érződik a nagyüzemiség. Az alapanyagokban, és a munkatempóban is. Meg furcsa, hogy nem elkezdesz valamit, és befejezed, hanem egy részét te csinálod, a másikat meg más. De ezek szerint ez a szakma. Az elején ezzel szembesülni kissé olyan volt, mint egy arconcsapás. Mert a lelki szemeim előtt párhuzamosan láttam, ahogyan én otthon elszórakozgatok egy-egy kis művemmel. Szinte nevetségesnek hatott. De nekem az szimpatikusabb.
És volt egy buta elszólásom, amit utólag bánok. Mert nem úgy szántam ahogyan hangzott. A kérdés, vagy inkább felajánlás annyi volt, hogy nyugodtan egyek bármit. De közben A. éppen egy tortát vágott körbe, mire én mosolyogva azt mondtam, hogy nem szoktam maradékot enni. Aztán az arcokból ítélve leesett, hogy ők ezt úgy értették. Ahogyan mondtam. Mondták, hogy nyugodtan egyek készet. Én meg nem győztem helyesbíteni, hogy nem úgy gondoltam, hogy a maradék részével van a baj, hanem azzal, hogy nem szoktam hozzávalókat enni. Hanem inkább feldolgozom őket valami más módon. Remélem sikerült kijavítanom a hibát, és nem gondolják, hogy valami sznob kis picsa vagyok. Remélem.
A másik majdnem leültem fordulat az volt, amikor E. az orrom alá dugott egy hatalmas edényt, hogy tudom-e mi ez. Aztán kóstoljam meg. Már ott volt a nyelvem hegyén, hogy nem vagyok éhes/nem kérek, köszönöm, de ezek szerint az arcomra is kiült, mert megelőzött, közölte, hogy a cukrász szakmában muszáj kóstolni. Megadóan beledugtam az ujjam, és kóstoltam. Még jó fejet is vágtam hozzá. Aztán ezt eljátszottuk még vagy 4 x. És rájöttem, hogy nem halok bele. Még csak nem is okoz lelkiismeretfurdalást. Szóval a képzeletbeli ellenőrzőmbe beírtam egy ÓRIÁSI pirospontot a fejlődés rublikába. Túlléptem az egyik mumusomon. Még ha csak ideiglenesen is.
Van ennél szebb?
A másik, hogy egyre többször van az az érzésem, hogy kimaradok a baráti találkozókból. A történésekből. A legkülönféle véletlen módokon szerzek tudomást egyről-egyről, és ilyenkor csendesen konstatálom magamban, hogy na igen, erre sem hívtak. És persze egyből az jut eszembe, hogy ők miért nem tették. Az fel sem merül az agyamban, hogy kicsicsillag, talán nem állandóan a tortáiddal, és a különféle sportokkal kéne töltened az időd, hanem mondjuk az emberi kapcsolataid ápolni. Nem. Egyszerűbb másokban keresni a hibát. Pedig nagyon is jól tudom, hogy elkezdtem szép lassan, de visszahúzódni a kis csigaházamba. Elvagyok magammal, a saját kereteim között, a megszokott napirenddel. Ami nem rossz. Főleg, ha hozzám hasonlóan nem bírod ha felborítják. (Látjátok micsoda önkritikám van? Kezdek félni, ez már egyáltalán nem Pankás...) Bár...mindig kettőn áll a vásár. Mert valljuk be, nem is arról volt szó, hogy állandóan hívtak, én meg mindig visszautasítottam. Egyszerűen senkinek eszébe sem jutok. Az például nagyon tetszett, amikor Zsuzsi közli velem, hogy mennyire eltűntem a szemük elől. Eltűntem? Ööö, keresett bárki bármikor? Nem. De ennyi. Eleinte zavart. Most már ott tartok, hogy nem tud izgatni.
És egy kicsit egészen más téma (hogy ne állandóan a nyavalygásaimmal traktáljak minden erre tévedő szerencsétlent) : megvolt az első napom a cukrászdában. (Igen, ezt sem tudják a legtöbben - milyen meglepő -, kaptam egy fantasztikus lehetőséget, aminek keretében egy hétig bepillanthatok, egy IGAZI cukrászda kulisszái mögé. Sőt, részt is vehetek benne. :) Az első benyomások rendkívül pozitívak. Ez (szerintem) nagyban múlik az embereken. Sőt, leginkább rajtuk. És itt mindenki nagyon kedves. Halál rendesen elmagyaráznak mindent, és bármilyen hülye kérdést teszek is fel, mindenre megpróbálnak válaszolni. Mondtam is a Sz-nek aki elkísért a buszig, hogy köszönöm, hogy ilyen jó fejek. Vigyorgott, hogy első nap mindenkivel azok, de tudnak nagyon undokok is lenni. Itt nyeltem egy nagyot, és magamban reménykedve arra gondoltam, hogy ugye én nem adtam erre okot. Majd kiderül.
Mivel semmi váltás ruhát nem vittem (pedig még gondoltam is rá reggel), Sz. adott kölcsön nadrágot-topot-kötényt, A. pedig papucsot. Mind fehér. Ez ugyanis az előírás. Úgyhogy ma este bevásároltunk az Auchanben. (Meg se néztem mit veszek le, csak fehér legyen. Meg M-es.) Első lépésben megkaptam a golyózást. Kókuszgolyó. Majdnem mint otthon, csak itt piskótaszélekből. De logikus, minek csinálnák kekszből, ha úgyis csomó maradékuk van? Így meg ráadásul tartósabb is a cucc. Kicsit féltem, mert baromira nem tudok egyforma méretet csinálni, de azért nagyjából sikerült. Meg hál istennek nem is nézték olyan szigorúan. Ezek után pakoltunk egy picit, mignont díszíthettem,majd a lapkenést is kipróbálhattam, illetve a töltést. Szuper jó. Csak érződik a nagyüzemiség. Az alapanyagokban, és a munkatempóban is. Meg furcsa, hogy nem elkezdesz valamit, és befejezed, hanem egy részét te csinálod, a másikat meg más. De ezek szerint ez a szakma. Az elején ezzel szembesülni kissé olyan volt, mint egy arconcsapás. Mert a lelki szemeim előtt párhuzamosan láttam, ahogyan én otthon elszórakozgatok egy-egy kis művemmel. Szinte nevetségesnek hatott. De nekem az szimpatikusabb.
És volt egy buta elszólásom, amit utólag bánok. Mert nem úgy szántam ahogyan hangzott. A kérdés, vagy inkább felajánlás annyi volt, hogy nyugodtan egyek bármit. De közben A. éppen egy tortát vágott körbe, mire én mosolyogva azt mondtam, hogy nem szoktam maradékot enni. Aztán az arcokból ítélve leesett, hogy ők ezt úgy értették. Ahogyan mondtam. Mondták, hogy nyugodtan egyek készet. Én meg nem győztem helyesbíteni, hogy nem úgy gondoltam, hogy a maradék részével van a baj, hanem azzal, hogy nem szoktam hozzávalókat enni. Hanem inkább feldolgozom őket valami más módon. Remélem sikerült kijavítanom a hibát, és nem gondolják, hogy valami sznob kis picsa vagyok. Remélem.
A másik majdnem leültem fordulat az volt, amikor E. az orrom alá dugott egy hatalmas edényt, hogy tudom-e mi ez. Aztán kóstoljam meg. Már ott volt a nyelvem hegyén, hogy nem vagyok éhes/nem kérek, köszönöm, de ezek szerint az arcomra is kiült, mert megelőzött, közölte, hogy a cukrász szakmában muszáj kóstolni. Megadóan beledugtam az ujjam, és kóstoltam. Még jó fejet is vágtam hozzá. Aztán ezt eljátszottuk még vagy 4 x. És rájöttem, hogy nem halok bele. Még csak nem is okoz lelkiismeretfurdalást. Szóval a képzeletbeli ellenőrzőmbe beírtam egy ÓRIÁSI pirospontot a fejlődés rublikába. Túlléptem az egyik mumusomon. Még ha csak ideiglenesen is.
Van ennél szebb?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése