17 év után rájöttem, hogy fogalmam sincsen mit akarok kezdeni magammal. Ez megtörténhet? Mint egy rossz álomban. Csak sajnos nem tudok felébredni.
Imádom a cukrászatot. Az összes kis velejáró pepecselést, aggódást, munkafolyamatot. Az egészet, úgy ahogy van. De ez a gyári mókuskerék...azt hiszem nem az én műfajom. Az ember azt hinné, hogy arról szól, hogy cuki kis fodros köténykében biggyesztgeti fel a marcipánrózsákat a tortákra. Hát nem. Hatalmas tepsi sütemények, bográcsnyi/üstnyi(!) krémek készülnek el minden 10. percben. Ezeket cipelni, keverni...hát emberes feladat. A 3. tepsi süti krémjének a keverésekor már alig éreztem a vállam. Zakatolt az agyam, hogy oké, ezt még kibírod, gyerünk, már csak egy fordítás van hátra. Mert ez nem az a házi méretű edényke, amit habverővel lehet kevergetni. Nheeem, ez nagy habverővel sem kivitelezhető, úgyhogy megtanultam a "kezes" módszert. Hasznos. Na, az én kezem majdnem könyékig eltűnik a sárgakrémben.
A másik iszonyú nagy problémám, hogy nem tudok egyenletesen kenni. Mindig púpos marad a közepe, a szélét meg elvékonyítom. HIhetetlen.Muszáj lesz beszereznem egy görbekést, és szerintem éjt-nappalá téve ezt fogom gyakorolni. A hőn áhított egyenest. Szóval reszkessetek, lesz itt bőven krémes cucc, csak tegyek szert eszközre.
Úgyhogy ez a nap kudarc a kudarc hátán. Erős túlzással. De hogy öröm nem volt túl sok benne, az bizonyos. Szóval most itt állok tanácstalanul. Mert ez az életem. Máshoz nem értek. Ismét erős túlzás. De nem tudom, hogy akarom-e ezt. Bekerülni ebbe a nagyüzemi mókuskerékbe, szalagszerűen gyártani a dolgokat.
Bár anya azt mondja, hogy nem minden hely ennyire hajtós. Talán tényleg van olyan, aki csak magának csinálja. Mármint saját eladásra, azt jóccakát. Mert ez (az én értelmezésem szerint) nagy cukrászda. Kiterjedt viszonteladókkal, kezdve a Tescoval, egészen a legkisebb boltokig. Persze ebből van a forgalom. Meg a fenntartás. DE máshogy ez nem működik?
És persze, kedvesek is, de...azért egy teher vagyok. Ez egyértelmű. És ez is ad egyfajta alaphangulatot. Sokszor úgy érzem, azt tekinti feladatnak az egyik hölgy, hogy meggyőzzön, hogy nem akarom ezt csinálni.
Meg szeretem tudni, hogy mi a feladatom. Illetve ha van. Amiért én felelek. Ami itt nyilván szóba sem jön. (Persze hivatásos cukrászként ez a probléma megoldódna, mert nyilván lenne feladatom, méghozzá jó nagy kupac.)
És Problem two: a monotóniatűrésem. Na, olyan nekem nincs. Hogy a p*csába lesz nekem valaha munkahelyem, ha sehol sem vagyok képes 8 órát eltölteni? Vagy ha igen, azt is csak egyszer-egyszer, és utána egy idegbajos zombiként távozom.
Szóval dilemma dilemma hátán. Azért útközben elhatároztam, hogy hazaérve előveszem azt a bioszkönyvet...
Imádom a cukrászatot. Az összes kis velejáró pepecselést, aggódást, munkafolyamatot. Az egészet, úgy ahogy van. De ez a gyári mókuskerék...azt hiszem nem az én műfajom. Az ember azt hinné, hogy arról szól, hogy cuki kis fodros köténykében biggyesztgeti fel a marcipánrózsákat a tortákra. Hát nem. Hatalmas tepsi sütemények, bográcsnyi/üstnyi(!) krémek készülnek el minden 10. percben. Ezeket cipelni, keverni...hát emberes feladat. A 3. tepsi süti krémjének a keverésekor már alig éreztem a vállam. Zakatolt az agyam, hogy oké, ezt még kibírod, gyerünk, már csak egy fordítás van hátra. Mert ez nem az a házi méretű edényke, amit habverővel lehet kevergetni. Nheeem, ez nagy habverővel sem kivitelezhető, úgyhogy megtanultam a "kezes" módszert. Hasznos. Na, az én kezem majdnem könyékig eltűnik a sárgakrémben.
A másik iszonyú nagy problémám, hogy nem tudok egyenletesen kenni. Mindig púpos marad a közepe, a szélét meg elvékonyítom. HIhetetlen.Muszáj lesz beszereznem egy görbekést, és szerintem éjt-nappalá téve ezt fogom gyakorolni. A hőn áhított egyenest. Szóval reszkessetek, lesz itt bőven krémes cucc, csak tegyek szert eszközre.
Úgyhogy ez a nap kudarc a kudarc hátán. Erős túlzással. De hogy öröm nem volt túl sok benne, az bizonyos. Szóval most itt állok tanácstalanul. Mert ez az életem. Máshoz nem értek. Ismét erős túlzás. De nem tudom, hogy akarom-e ezt. Bekerülni ebbe a nagyüzemi mókuskerékbe, szalagszerűen gyártani a dolgokat.
Bár anya azt mondja, hogy nem minden hely ennyire hajtós. Talán tényleg van olyan, aki csak magának csinálja. Mármint saját eladásra, azt jóccakát. Mert ez (az én értelmezésem szerint) nagy cukrászda. Kiterjedt viszonteladókkal, kezdve a Tescoval, egészen a legkisebb boltokig. Persze ebből van a forgalom. Meg a fenntartás. DE máshogy ez nem működik?
És persze, kedvesek is, de...azért egy teher vagyok. Ez egyértelmű. És ez is ad egyfajta alaphangulatot. Sokszor úgy érzem, azt tekinti feladatnak az egyik hölgy, hogy meggyőzzön, hogy nem akarom ezt csinálni.
Meg szeretem tudni, hogy mi a feladatom. Illetve ha van. Amiért én felelek. Ami itt nyilván szóba sem jön. (Persze hivatásos cukrászként ez a probléma megoldódna, mert nyilván lenne feladatom, méghozzá jó nagy kupac.)
És Problem two: a monotóniatűrésem. Na, olyan nekem nincs. Hogy a p*csába lesz nekem valaha munkahelyem, ha sehol sem vagyok képes 8 órát eltölteni? Vagy ha igen, azt is csak egyszer-egyszer, és utána egy idegbajos zombiként távozom.
Szóval dilemma dilemma hátán. Azért útközben elhatároztam, hogy hazaérve előveszem azt a bioszkönyvet...
Hehe, valahogy fura, de a cukrászgyakorlatom alatt valahogy így éreztem én is. Igaz, én egy kis cukrászdában voltam, 40 fokban, mellettem egész nap ment a 200+ fokos sütő, és akkor egykét, egykét, fél óra múlva itt vannak a 3 kiló pogiért, szaggasd gyorsabban. Kösz. Először a gyorsaságot tanuljam meg és különben is, hogy képzelem hogy cukrásaz akarok lenni felsőfokú finn nyelvvizsgával és emelt biosz érettségivel. Anyám. Szóval engem is próbáltak ám lebeszélni de nem sikerült, még úgy sem, hogy mindkét cukrászt eléggé hmm. megutáltam a gyakorlat alatt. Bár nekik eleve az életfelfogásuk ütközött az enyémmel, úgyhogy ez nem volt nehéz...
VálaszTörlésSzóval szerintem ne add fel, tök jó érzés könyékig eszterházy-masszás lenni :)
Akkor talán egy kissé félreérthető voltam, mert velem mindenki nagyon kedves volt. Maximálisan. És mindent kipróbálhattam, mindenbe belemászhattam, szóval a lehető legtöbbet nyújtották. Én csak hálás lehetek. :)
VálaszTörlésNem, nem értettem félre, ebben csak szimplán különbözik a két eset :)
VálaszTörlésCsak a lebeszélésre gondoltam, hogy hasonló, meg hogy a monotónia... :)
Jaa, akkor jó. :) Hát igen, szerencés voltam az emberekkel. És a nagyüzemi cukrászat meg ezek szerint mindenhol hasonló :)
VálaszTörlés