Szétfagyott kezek és egy törött pedál

Az ötlet egyszerű: biciklizés. Ráadásul nem is olyan nagy táv, Velencéről Fehérvárra. Az első probléma "szele" akkor csapott meg, amikor leszálltam a vonatról. Na igen, ismételten alulöltöztem. A következő csapás a vonatos eset volt, azután meg a szembejövő hatalmas bogárcsordákkal kellett megküzdenem. Szerencsére már későn sötétedik, de nem eléggé. Mert tekertem szépen (gyorsan) az dinnyést pákozddal összekötő autóút mellett, és hallom, hogy jön egy autó. Amennyire tudtam lehúzódtam a szélére, illetve azzal nyugtattam a lámpahiánytól bűnös lelkiismeretem, hogy neonzöld pulcsiban csak észrevesznek. Hát, észrevettek. A mellémérő dzsip lelassított az én tempómra, a benne ülő 2 furcsa fazon meg egy emberként bámult/hajolt ki. Mint egy cirkuszi látványosságra b*zdmeg. Jó szokásomhoz híven vágtam 1-2 pofát, illetve automatikusan felrántottam a gatyám. A bugyimra indultak be ennyire, vagy mi a franc? Lehet, hogy izgalmas egy kicsit kilógó piros tanga(bár azt se tudhatja milyen, mert csak a teteje lógott ki), de nálam inkább a ciki kategóriába esik. De biciklizek, abba belefér. Az autó meg kicsit még lassúzott, aztán visszagyorsult a normál tempójába. Nem kapkodta el, na. És itt jött a gond. Amit nevezzünk egyszerűen szürkületnek. Az út belátható részén az autó befordult, és gyorsan eltűnt. Túl gyorsan. Rám meg a pánik  jött. Mert nagyjából arra a pontra, vagy még tovább sejtettem az én helyes irányomat is. A pasik meg nagyon néztek. Meg kicsit alkoholista/kiélt fejük is volt. Ráadásul öreg kiadásban. "Basszus, ha ezek engem ott várnak...mi az istent csinálok? Hátranéztem, de sehol senki. Fasza. Itt vagyok a puszta közepén, és nagy valószínűséggel 2 állat vár a kanyar mögött. Eltekerjek előlük? Nem megy, túl fáradt vagyok. Sikítsak? De sehol senki. Csak berekedek. Ha még "csak" Azt akarják, még kibírom. Ha utána elengednek. De mi van ha attól félve, hogy feljelentem őket megölnek, aztán meztelenre vetkőztetve bedobnak a kukoricásba?" Már egyre lassabban tekertem, és piszkosul nagy volt a kísértés, hogy visszaforduljak. De mi értelme? Inkább lássam szemből, hogy mi vár rám. És eluralkodott az agyamon a félelem. "Jól van, ha látom, hogy jönnek, ledobom a biciklit, átugrok a vizesárok fölött, és sikítva rohanok a szántóföldön. Oda nem tudnak autóval bejönni. Meg valaki csak meghall. És léccilécci ne tudjanak jól futni." Ez lett a végső terv. Ami természetesen nem került megvalósításra, mert ismét csak túlpörgött a fantáziám. De a filmekben mindig ez van! És ráadásul nem is nézek tévét. De szerintem még indig inkább legyek paranoiás, mint elkésett.
Ezután a helyes kis szívrohamféleségen túllépve, a Kisfaludi emelkedőn tekerve hirtelen mintha kifutna alólam a talaj. Nincs fogás!-villan be az agyamba, és lepattanok a bringáról. Hát nem eltört az a ****** hajtómű?! (Jó voltak jelek, hogy gáz lesz, de nem figyeltem eléggé. Ott még örültem is, hogy mindez nem a puszta közepén történt.)
Egy élmény volt hazatalicskázni.

És eloszlatnék még egy alapvető nagy tévedést. A Budai út marha jól lejt meg minden, de pedál nélkül HASZNÁLHATATLAN!!!

Mivel Á-nak azt mondtam, hogy egy óra alatt megtettük az utat, piszkosul igyekeztem, hogy tényleg meglegyen.  Vagy ha nem, akkor rájöjjek, hogy még gyúrni kell, hogy a vízilabdás tempót elérjem. De büszkén jelentem:sikerült! Illetve sikerült volna, ha nem ragadok a városhatáron kívül. És nem kell hazatolnom. Mert igaz, hogy onnan biciklivel már csak negyedóra, gyalog viszont kerek egy egész.

Könyékig érő pulcsi. 5 fok. Zsírkirály vagyok.