I feel your beating heart...

© Picture by Hatvani Fanni

 A kép az egyik osztálytársam keze munkája még Kisgyónból, csak a kért fényképek helyett átküldte az egész mappát. Még Á-val is sikerült megegyeznünk, hogy ez gyönyörű :)



A precízen felépített kis életem egy kártyavár könnyedségével kezdett összeomlani. Kezdve a belső bizonytalanságommal, a külsődleges elvárásaimnak való megfelelni akarással, a de vajon vagyok-e elég jó neki szindrómával és most a ne fussak kijelentéssel. Mert ma meglátogattam Feketét. Jó régóta először, de már nagyon kellett. És úgy történt az eset, hogy valamiért megemlítettem neki, hogy nagyon fáj a vádlim. Nem szólt semmit. A biztonság kedvéért még  nemtörődöm módon legyintettem egyet, hogy biztos csak izomláz. Még mindig csend, és az a furcsa pillantás nem tűnt el a tekintetéből. Majd lazán megállapította: tönkretetted a csípőporcodat. Nevetnem kellett. Nem tudom látszik-e, de a csípőm kicsit feljebb van, és köszöni szépen, nagyon rendben van. A vádlim fáj. Hozzám hasonló nyugodtsággal, mintha csak a bevásárlólistát ecsetelné közölte, hogy minden ideg a csípőből indul ki, és a nemtudomhányadik csigolyámnál nyomja valami a dolgokat, és ezt érzem a vádlimban. Mellesleg ne fussak. Nem tette hozzá, hogy vagy lebénulok még 20 éves korom előtt, de értem én ezt szavak nélkül is. Szóval az intenzív részét abba kell hagyni. Nincs mese. Azért az elég gáz ha már szimpla járás közben is érzem. De hetente még belefér. Ajánlom hogy beleférjen.
Mert a problémát innen is meg lehet közelíteni. Hogy ha nem mozgok, az igen csekély önértékelésem még inkább alásüllyed, ezzel párhuzamosan nő a testképem iránti utálat, illetve a drasztikus akciók. Rosszul fogom magam érezni, hogy így már biztos nem tetszem neki, csomó ruhám kiesik a hordhatósági listáról. Mert vannak ezek a rövid szoknyák. :) Titkos forrásokból (mondta nekem) tudom, hogy tetszenek Á-nak. Hát, most még nekem is. De ha megváltozik valami, akkor onnantól képtelen leszek felvenni. mert jézusom összeér a combom és hasonlók. Gombhoz kabátot. Ruhához testet. Így élek én.


Úgyhogy a nagy kilátástalanság hatására muszáj volt elmennem úszni. Hogy érezzem, hogy legalább még az biztos pont. Normál esetben ez mind oké lenne, de kicsit lelkiismeret furdalásom volt, hogy az orvos direkt mondta, hogy a harapás miatt kerüljem. Egy hétig. Mikor az asszisztens a 2 napot javasolta, már akkor is majd kiugrott a szemem (és nem attól, hogy egy tűvel és csipesszel éppen a sebet tépkedte), képzelhetitek milyen fejet vágtam ennek a hallatán.  
És tessék, már meg is szegtem. De mentségemre legyen mondva, tényleg úgy éreztem, hogy kell. Muszáj valamit csinálnom. Persze ezt nem lehet állandóvá tenni, mert iszonyú unalmas. Kiborítóan egyhangú. De végre vettem bérletet. :)