"I wanna get to know you, the girl behind the mask."

Lili, Szöszi, köszönöm szépen az agymosást, ez  szar kivert minden mást a fejemből. Állandóan ezt énekelgetem, legszívesebben én pofoznám fel saját magamat, hogy héé, hagyd már abba. Másrészről meg tetszik, mert tök aranyos. Na erre varrjunk gombot :)

És egy kis "személyes". Mert ugyebár ez egy napló. Apró szépséghibákkal, (mint hogy bárki elolvashatja) de az. Az érzéseimről szól. Természetesen mióta itt írom, jobban megválogatom mi publikus és mi nem, de hiszem, hogy az sem hiba, ha leírok egy-két igazán mély dolgot. Mármint olyasmit, amit szóban nem tudok kimondani.

Ilyen többek között az Á-val való viszonyom. Az a szó. Szeretlek. Egy már szinte gusztustalanul mély szó. Oké, a mai világban sajnos erősen korruptálódott a jelentése, de szerencsére nem mindenhol. Mondjuk belőle nem nézném ki, hogy csak jópofizásból mondja. Mert nem olyan. Ráadásul ezt akkor szokták a pasik mondani (legtöbbször), mikor orvosolni kell a sehogyan sem tudok bejutni a csaj bugyijába effektust. Szóval biztos vagyok benne, hogy komolyan gondolja. 

Persze felmerül a kérdés, hogy oké-oké, na és visszafele? Mert aki engem ismer, az tudja, hogy a mumusom talán pont ez. Ez a szó. Mert magában hordoz egy hatalmas vasláncot, ami rákerül a csuklómra, majd az egész testemre ráfondóik. Az elkötelezettség. A leláncoltság.

Félek attól, hogy valaki elveszi a szabadságom. A magánéletem. A személyes terem.

Alapesetben.

De ezek szerint akkor most van a valami más. Mert még mielőtt ő leírta, bennem már megfogalmazódott. Nem ilyen "konkrét" formában, de éreztem, hogy erről van szó. Egy felettébb érdekes magyarspecen ültünk, amikor odafordultam Zsuzsihoz, és odafirkantottam a füzete szélére, hogy "asszem szeretem". Majd kiesett a száján úgy vigyorgott, meg körberajzolta szívecskékkel, de én éreztem, hogy ez most komoly. Vagyis most nélkül, bocsánat. Mert nem emlékszem, hogy volt-e előtte ilyen. Tényleg érzem. De mikor megkapom leírva, háát, a harmadiknál elfogott a pánik. De úgy 5 perc nézegetés után elmúlt, szerencsére. Csak néztem a betűket, és gondolkodtam. De végső soron van benne valami kedves. A betűk. Ahogyan kanyarodnak. Megnyugtató. Mert komolyan megijedtem. Mi van ha most is...? Emberi lény egyáltalán az, aki fél egy ilyentől? De nem is ez a lényeg, hanem a vissza. Érzem azt a gyomorszorítást, mikor elolvasom, de visszaírni, vagy csak simán leírni és elküldeni...nem megy. Képtelen vagyok rá. Pedig érzem.

Szóval lehet, hogy hűvösnek tűnök néha, de belül ugyanúgy ott lakik az az ugrándozós rózsaszín hercegnő, aki tárt karokkal, égre néző tekintettel önfeledten forog egy virágokkal teli mező kellős közepén, és a nap meg felhők arcába neveti, hogy szeretem.