"Egy kapcsolat úgy indul, hogy hülyeségekről beszélgettek?"

Ha valakiben felmerülne a kérdés, hogy miért írom a harmadik postomat így hajnali 3 körül, annak üzenem, hogy nem jókedvemből. Drága kedves holland barátaink 3-kor indulnak Pestre, és hát nyilván elbúcsúztatja őket az ember. Így illik. 

Még akkor is ha nem egyszerű, vagy fárasztó. Úgy fél 1 körül én voltam aki majdnem elaludt, most Szöszi az, aki szép csendesen szendereg Bodzikával összebújva. A blogolás legalább ébren tart. Mellé hallgatom ezt a fantasztikus zenét (amúgy tényleg szeretem), és egészen olyan, mintha én is elmentem volna partizni. Ami nem történt meg. Szánom-bánom, de egyáltalán nincs kedvem. Meg energiám. Jó, lehet a tápanyaghiány, mert piszkosul éhes vagyok, de ilyenkor már nem eszik az ember! Meg azzal biztatom magam, hogy már nincs sok, és alhatok. Az alváshoz meg kifejezetten rossz a tele gyomor. És mint tudjuk, én nem tudok megállni 1-2 falatnál. :)

A címben szereplő kérést én tettem fel Szöszinek. Még amikor fiatal volt az este. :) Mert ciki nem ciki, azt hittem ma is beszélünk. Hittem? Vártam. Reméltem. Értitek, na. Mert olyan jó.
Erre nem. Persze amilyen idióta parázós vagyok, ilyenkor mindig az az első gondolatom, hogy oké, akkor nyilván ennyi volt, továbblépett. Mások meg, hogy ne legyek hülye csak elfoglalt, satöbbi-satöbbi. Az az igazság, hogy ez is eszembe jut néha, de azt hiszem tudat alatt próbálom magam bebiztosítani a csalódás ellen. Vagyis ha a legrosszabbra felkészülök, logikusan, annál rosszabb már nem érhet.
Elhiszem, hogy jó dolog reménykedni, de én nem vagyok az a típus. Ismerem a száraz tényeket, meg a valóságot.
Csodák nincsenek. Mert ha jó dologgal találkozol az már maga csoda.