Ma csináltam meg a 3. Feketeerdő tortámat. És mind a hármat márciusban. De nagyon jó érzés. Hiszen van-e nagyobb öröm annál, ha tetszik másoknak amit csinálsz, ráadásul te is imádod csinálni? Nem hinném.
Úgyhogy ha bárkinek kedve támad tőlem tortát kérni, írjon, és megbeszéljük. :)
Igazán furcsa érzés ez az izomláz. Tulajdonképpen nem kellemes, de én szeretem. Mindig arra emlékeztet, hogy valamit jól csináltam, és tettem magamért. Mert persze tudom, hogy egyesek küzdenek azzal, hogy súlyt szedjenek magukra, és hogy az mennyire nehéz, de nem tudom átérezni a helyzetet. Sorry. Én magammal küzdök, a karbantartással, és hogy lehetőleg ne legyek egyre nagyobb. Van, hogy nem látom olyan szörnyűnek a helyzetet, de ritka. És hamar el is múlik.
És hogy témánál maradjak :), idéznék a tegnapi beszélgetésünkből apával. Miért van az, hogy ha csak simán beszélek róla, akkor ja-ja, nem akarok semmit tőle, elengedni? peersze. De ha a közelében vagyok, megfagy bennem az élet. A levegő kifogy tüdőmből, mintha egy óriási kéz kiszorítaná belőle az utolsó cseppet is. A szívem azonban önálló életet él, a felel majd meghal, hogy lássa, a másik (nyilván az agyammal szorosabb összeköttetésben álló) meg beindítja az el innen funkciót.
Utálom. Mikor lesz ennek vége?
Mellesleg gondolkodtam, hogy végül is miért lett vége a dolognak. Mindig. Ha az én szemszögemből nézzük (mondjuk másból nem is nagyon tudnám), úgy éreztem, hogy gúzsba vagyok kötve. Hogy nincs szabadságom. Hogy állandóan vele kell lennem, ami kötöttség. Az, hogy ő nagyon komolyan vette ezt az egészet. A "járást". Olyan érzés volt, mintha valami 50 éves házaspár lennénk. Persze ki tudja. Nekem ilyen volt.
Ráadásul... szeretem mindig a "tökéletes" oldalamat mutatni, ami szintén nem egyszerű. Este is jól kinézni (már amennyire tőlem telik), reggel is frissen-üdén-illatosan (szintén), amihez 1-2 trükk a Született Feleségekből: mentolos cukorka az éjjeliszekrény fiókjában, reggel hamarabb felkelni mint a drága párunk, és betömni egy jó adagot a szánkba. Volt, hogy melltartóban aludtam, mert úristen mi lesz, ha hozzámér, majd a végén azt hiszi lóg a cicim. Mindig befújtam magam parfümmel,mert az milyen jó. Sőt, még az alapozót is magamon hagytam ha éppen gázabb volt a fejem. Szóval...igen.
Mert azt gondoltam, hogy ha tökéletes vagyok, akkor ő jobban értékel majd,és nem hajít el. Büszke rám mások előtt, és azt gondolja, hogy hmm de szerencsés fickó vagyok, hogy ilyen csajom van. És lám, ez lett belőle. Ennyit a nagy tökélyről.
De a legfőbb probléma a kötöttség. Volt. :(
Ha jól emlékszem, Ádámnak fogalmaztam meg: Ha én komolyabb lennék, vagy ő lazább, simán működne a dolog.
Ádám...már ne is haragudjon, de ha ő besértődik azon, hogy én szóváteszem, hogy miért hazudott, szóval csak szimplán elmondom, hogy ez rosszul esett, akkor hülye.
Egy kapcsolatot nem lehet általánosítani, hogy ami nekem bejött az neked is jó lesz. Még úgy se, hogy ezt vagy azt kéne csinálnod. Mindenki tudja, hogy mire hogyan reagál. És ennek megfelelően kell cselekedni.
Úgyhogy ha bárkinek kedve támad tőlem tortát kérni, írjon, és megbeszéljük. :)
Igazán furcsa érzés ez az izomláz. Tulajdonképpen nem kellemes, de én szeretem. Mindig arra emlékeztet, hogy valamit jól csináltam, és tettem magamért. Mert persze tudom, hogy egyesek küzdenek azzal, hogy súlyt szedjenek magukra, és hogy az mennyire nehéz, de nem tudom átérezni a helyzetet. Sorry. Én magammal küzdök, a karbantartással, és hogy lehetőleg ne legyek egyre nagyobb. Van, hogy nem látom olyan szörnyűnek a helyzetet, de ritka. És hamar el is múlik.
És hogy témánál maradjak :), idéznék a tegnapi beszélgetésünkből apával. Miért van az, hogy ha csak simán beszélek róla, akkor ja-ja, nem akarok semmit tőle, elengedni? peersze. De ha a közelében vagyok, megfagy bennem az élet. A levegő kifogy tüdőmből, mintha egy óriási kéz kiszorítaná belőle az utolsó cseppet is. A szívem azonban önálló életet él, a felel majd meghal, hogy lássa, a másik (nyilván az agyammal szorosabb összeköttetésben álló) meg beindítja az el innen funkciót.
Utálom. Mikor lesz ennek vége?
Mellesleg gondolkodtam, hogy végül is miért lett vége a dolognak. Mindig. Ha az én szemszögemből nézzük (mondjuk másból nem is nagyon tudnám), úgy éreztem, hogy gúzsba vagyok kötve. Hogy nincs szabadságom. Hogy állandóan vele kell lennem, ami kötöttség. Az, hogy ő nagyon komolyan vette ezt az egészet. A "járást". Olyan érzés volt, mintha valami 50 éves házaspár lennénk. Persze ki tudja. Nekem ilyen volt.
Ráadásul... szeretem mindig a "tökéletes" oldalamat mutatni, ami szintén nem egyszerű. Este is jól kinézni (már amennyire tőlem telik), reggel is frissen-üdén-illatosan (szintén), amihez 1-2 trükk a Született Feleségekből: mentolos cukorka az éjjeliszekrény fiókjában, reggel hamarabb felkelni mint a drága párunk, és betömni egy jó adagot a szánkba. Volt, hogy melltartóban aludtam, mert úristen mi lesz, ha hozzámér, majd a végén azt hiszi lóg a cicim. Mindig befújtam magam parfümmel,mert az milyen jó. Sőt, még az alapozót is magamon hagytam ha éppen gázabb volt a fejem. Szóval...igen.
Mert azt gondoltam, hogy ha tökéletes vagyok, akkor ő jobban értékel majd,és nem hajít el. Büszke rám mások előtt, és azt gondolja, hogy hmm de szerencsés fickó vagyok, hogy ilyen csajom van. És lám, ez lett belőle. Ennyit a nagy tökélyről.
De a legfőbb probléma a kötöttség. Volt. :(
Ha jól emlékszem, Ádámnak fogalmaztam meg: Ha én komolyabb lennék, vagy ő lazább, simán működne a dolog.
Ádám...már ne is haragudjon, de ha ő besértődik azon, hogy én szóváteszem, hogy miért hazudott, szóval csak szimplán elmondom, hogy ez rosszul esett, akkor hülye.
Egy kapcsolatot nem lehet általánosítani, hogy ami nekem bejött az neked is jó lesz. Még úgy se, hogy ezt vagy azt kéne csinálnod. Mindenki tudja, hogy mire hogyan reagál. És ennek megfelelően kell cselekedni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése