Hola! Que tal?

Ma elgondolkodtatott ez a "hogyvagy" kérdés. Miért tesszük fel mindig? Ha saját példánkból tudjuk, hogy mindig ugyanazt fogjuk rá válaszolni (saccperkábé), miért zaklatunk vele másokat? Mert illik? Egyáltalán ki találta ki ezt?

Jó, lehet mondani, hogy jézusom, ennek a szerencsétlennek nincs jobb dolga, mint hogy ilyen hülyeségekre pazarolja a drága idejét? A válasz: lenni lenne, de kutyasétáltatás közben eléggé le vagyok korlátozva. Az egész amúgy onnan jött, hogy arra kellett ráeszmélnem, hogy akárki teszi fel ezt a fantasztikus kérdést, mindig ugyanazt válaszolom: fáradtan. Lehet egyéni eset vagyok, de tényleg mindig fáradt vagyok. Illetve reggel nem, de akkor senki sem érdeklődik effelől.

Szóval azt hisszük jófejek vagyunk attól, ha megkérdezzük a másiktól hogy van? Vagy figyelmesebbek? Talán úgy hangzik, pedig szerintem nem. Vagy a másik lehetőség amit Marci tárt fel nekem tegnap, hogy azért mondjuk, hogy elkezdhessünk a másikkal trécselni. 

És hogy újat mondjak: iszonyúúúúan fáradt vagyok. Azt hiszem most jön ki rajtam az egész hetes későfekvés-túlhajtottság. De eldöntöttem, ma korán lefekszem. Ennek érdekében nem merem megnézni a fészbúkomat, hátha valaki rám ír. Azt mondani meg hogy bocsi de nem érek rá, olyan bunkó dolog. Szóval inkább nem kísértem a sorsot.

A mai termés egy újabb Feketeerdő, anya barátnőjének. :) Hiszen holnap Ildikó nap! Képet majd holnap mellékelek, bár nincs sok különbség a múltkorihoz képest, csak egy icipicit nagyobb. A tanulság: jó ez az újfajta készítési mód, de meg kell sütni azt a piskótát rendesen, különben ingatag lesz a torta!!!

Tegnap meg ugye beköszöntött egy újabb fantasztikusan csodálatos nőnap. És igaz, hogy a tortázás kikapcsol, azért elkalandoztak közben a gondolataim. Eszembe jutott, hogy tavaly ilyenkor én voltam a legboldogabb lány a földön. Legalábbis azt hittem. Azzal a fiúval voltam együtt akit igazán szerettem, és akárhányszor találkoztunk, mindig hevesebben kezdett el dobogni a szívem. Szárnyaltam. Még az evésről is elfeledkeztem. A szemem előtt van a kép, ahogyan várok az iskola előtt, kicsit már idegesen, hogy hol a francban van, előrébb lépek, hátha látom jönni a gyrosos felől. Nem kellett csalódnom. Sétált felém azzal a jellegzetes járásával, a szemébe lógó hajával, arcán a tipikus félmosollyal. Én is elindultam, bár bevallom nagy önuralom kellett hozzá, hogy ne szaladjak. Átölelt, mire én hozzábújtam, és mélyen beszívtam a nyaka illatát. Finoman megcsókolt, és előhúzta a háta mögül életem első (és asszem utolsó) vörös rózsáját.

Ami még mindig ott pihen az éjjeliszekrényemen.

És egy kicsit irigykedve mondom, szerencsés lány a barátnője. Kár, hogy én nem tudtam élni a szerencsémmel. Pedig volt rá néhány alkalmam.