A világ szélén

Tegnap este féltem. Feküdtem az ágyban, és némán folytak a könnyeim. Féltem, hogy mi lesz holnap. Hogy lesz-e holnap. Szörnyű érzés. Hirtelen az egész létem értelmetlennek tűnt. Bármire gondoltam, azonnal a megsemmisülés következett. Eszembe jutott, hogy milyen hihetetlenül sok szemetet termelünk mindennap, és mi lesz azzal, amit nem lehet szelektálni? Illetve mi lesz minden szeméttel? Mert rengetegen nem gyűjtik tudatosan. Csak halmozódik egyre nagyobb kupacokban? Vagy kilőjük az űrbe, mint a Wall-e-ban? Iszonyú. Hogy minden amit megeszünk, gyakorlatilag egy szintetikus méreg? Hogy a víz amit iszunk tele van hormonnal, amit a nők pisilnek ki a fogamzásgátlóból? Iszonyú. Milyen ez a világ? Mi a garancia, hogy nem derül ki, hogy valami elváltozás van a testemben? Vagy máséban. Lesz élet még 5 év múlva? A 100-t meg sem merem kérdezni. Vagy betegségtől nyomorgva, háborúk között, egy élhetetlen világban kell eltöltenünk az utolsó éveinket? Ne kelljen. Kérlek ne. Kapjunk végre észbe.

(Hozzátenném, hogy a világvége hangulatomat az új könyv is okozta. Illetve gondolom szerepet játszott benne. Mert találtam itthon egy Paulo Coelho könyvet, A Veronika meg akar halni-t. És nekiestem. Megérintett? Végül is, mondhatjuk.)