Kedves lakók, a lépcsőházajtó bezárására ügyeljenek, mert hajléktalanokat zavartam ki a lépcsőházból!

Ez a felirat jelent meg lépcsőházban. Pontosabban az ajtón, hogy még mindenki időben figyelhessen a bezárására. A vicc az, hogy 1 hajléktalan volt bent, még tök régen. És az is a külső részen.
Ellenben naponta találkozom smároló párocskákkal. Ott elégítik ki a tesztoszteronszükségleteik az orrom előtt. Kicsit gusztustalan. Pláne, hogy a drága leányzók kölnijeit majdnem a lakásajtónkig érezni. Elmegy az egyik, jön a váltás. De komolyan. Ezek időpontokat húznak, vagy mi?
Anya szerint csak irigykedem. Szerintem nem. Mire? Utáltam ezt az érzést, mikor délután mindig Danival kellett töltenem az időm. Sajnálom. Úgyhogy nem irigység. És prűdség vagy nem, zavarba hoz, hogy azok ott mindjárt leapplikálják egymásról a ruharengeteget, és nekem a szemükbe kell közben néznem. Úgyhogy igyekszem a leggyorsabban kimenni. Vagy a hátsó kaput használom. Nevetséges, mi?
És szerintem ez nem fair. Elzavarjuk azokat, akiknek nincsen otthonuk, és azért húzódnak be, hogy ne fagyjanak be, de az otthonnal rendelkező, tesztoszterontúltengéses bunkók meg nyugodtan töltsék ott az idejük. Na persze. Nem az én értékrendemben.

Meg kell tanulnom különbséget tenni a fontos és lényegtelen dolgok között. Hogy kik számomra fontosak, és kik azok akiknek a véleménye nem számít.

Még mindig azon gondolkodom, hogy igazából min vesztünk össze Zsuzsival. Zavar. Egy teher a lelkemen. Mert tudom, hogy nem voltam igazságos. Minek sértődöm meg? Egye a fene azt a hülye büszkeségem. Igaza van. Belemászom a személyes terébe. Miért ne zavarhatná? Végülis logikus. Csak az furcsa, hogy nem mindig zavarja. Néha tud viccelni, máskor meg olyan mintha karót nyelt volna. Bár biztosan én is lehetnék toleránsabb. De olyan nehéz bocsánatot kérni...