Halmozott fenyegetések

Tegnap naivan bementem megírni a magyarspecdolgozatot, és az óra utáni 5 percben amíg végigjöttünk a folyosón, 3 tanár is elkapott. Az egyik a rajztanárnő, aki jóindulatúan megkért, hogy ugyanmár küldjek neki valamilyen munkát, mert ő tudja, hogy én nagyon kreatív vagyok, és kéne a jegy. Gyors emailcsere, aztán mentünk tovább. A következő Benisné, aki azonnal elkezdett velem ordítani, hogy hol a francban vagyok, miért nem vagyok soha iskolában, és ne higgyem ám azt, hogy ő 2 jeggyel engem le tud zárni. Úgyhogy ha nem járok be az óráira, akkor osztályozóvizsgáznom kell. A lélegzetvételnyi szünetben beböktem, hogy az a helyzet, hogy én most beteg vagyok, csak dolgozatra jöttem be. Közölte, hogy őt ez egyáltalán nem érdekli, be kéne járni órára. Csak néztem. Meg az egész folyosó, mert olyan hangerővel beszélt. A kapuban még Lovreknével is összefutottunk, aki eredetileg Zsuzsihoz jött oda, hogy akkor holnap énekdolgozat. Amint meglátott, rámnézett, és elismételte. Csak zavartan mosolyogtam, hogy tanárnő, én nem valószínű, hogy holnap leszek ( ekkor döntöttem el, hogy ha így áll a dolog, akkor tuti nem leszek!). Jelentőségteljesen megvetően nézett, és biztosított, hogy bepótolom.
Atyagatya. Kikkel vagyok én körülvéve? Miért engem zaklat mindenki? Vagy csak simán jön a félév, és nincs elég jegyem?
Ennek örömére a mai spanyolórára bementem. Csak hogy érezze a tanárnő milyen kiváltságosnak lenni. Rögtön elkezdett hablarolni, hogy menjek oda, és beszéljek. Aztán megkérdezte, hogy vagy megírom a papírt. Én mindkettőre hevesen bólogattam, bár nem nagyon számítottam az egészre. Illetve gondoltam, hogy beszéltet majd, de rögtön dogára nem. Vagy mégis? Nem tudom. Nem ért váratlanul. De azért furcsa volt. Lényeg a lényeg, leültem, és írtam. Szerintem meglepően jól kitöltöttem. Én legalábbis meglepődtem. Például az elöljárószavas feladatokat eddig sohasem tudtam normálisan megcsinálni. Nem értettem mit hova kell, és mit miért írunk ide vagy oda. Na most az ment a legkönnyebben. Megértem rá?
Akkor lepődtem meg még itthon, amikor anya megkérdezte, hogy ugye tervezek mosogatni. Mert a mosatlanok között volt egy kistepsim és egy edényem. Igaz, hogy még ötezer más is volt, azért nem gondolom, hogy ezt otthagyom. Csúnyán fog hangzani, de szerintem anya kicsit hozzászokott a jóhoz. Mindennap mosogatok. Nem egyszer, kétszer. Nem dicsekvésből, de hány ilyen gyerek van még? Sosem számolom. És mindig megcsinálom. Ha máskor nem éjszaka, lefekvés előtt, mert nem szeretem ha beszárad. És ezek után számonkéri? Na ez rosszulesik.
Meg az is, mikor ezt elmondom neki, és azt mondja, hogy azért ne szálljak el magamtól, mert ő is mindig mosogat. Öhmm. Na itt álljunk meg. Az nem lehet, hogy mindenki mindig mosogat. Nem kétlem, hogy néha, mikor későn megy dolgozni elmosogat, de az esetek legnagyobb részében én csinálom. Százszázalék. Észreveszem, elhihetitek.
Meg még az a kedvencem, mikor elkezdek balhézni Marcival, hogy miért nem segít a fogyasztáson kívül bármiben. Hogy mosogasson el. Közli, hogy ő fiú. Na nekem itt durran el a biztosíték, és elmondom a véleményem a bunkó hímsovinisztákról. Meg ha apa itthon lenne, ő cseszegetné, de mivel elment, ha meg anyán múlna semmit sem kéne csinálnia, Rám hárul ez a nemes feladat. Ezen rendszerint anya sértődik meg, hogy jaj de nagyon tudom kritizálni, hogy ő mit nem csinál jól, de magamat meg nem veszem észre, és igen, apád tényleg ezt csinálná, de ő maga meg sohasem mosogatott el. És? Nem érdekel. Az apámmal nem balhézhatok, hogy mosogasson, egyrészt, másrészt meg nem is érdekel. Amíg itthon volt nagyon zavart, de csak azért, mert akkor mindig én voltam nyúzva, hogy ugyan segíts már anyádnak. Erre jött az én visszapofázásom, hogy te? Te nem tudod megcsinálni? Fogalmazzunk úgy, felnőttem. Már mosogatok. De az az érzésem, hogy talán még nem vagyunk elkésve, hogy Marciba valami jómodort verjek. És megteheszem. Ha rajtam múlik...