2010. november 2.

A szív meg az útjai

Na most jutottam el odáig, ha Daniról beszélünk, úgy érzem, megszakad a szívem. Fizikailag fáj. Hogy hogy lehettem ilyen hülye. De legbelül tudom,valamiért mégis megtettem.  De továbblépni nem sikerül. ÉS ÉN EZT NEM AKAROM.
Céltalan az életem. Jó, tudom, tanulni kéne, de...nem ez ami hiányzik. Hanem hogy valakinek én legyek a fontos. Úgy. Mint anno neki. Mert legyünk őszinték, szeretett engem rajta kívül bárki? Másokat egészen más dolgok foglalkoztattak velem kapcsolatban. Ahogy Zsuzsinak is mondtam, tényleg nem tudom, hogy szedjek e még valami antidepibogyót, vagy a legegyszerűbb ha felkötöm magam. Úgy érzem nem lesz semmi. Én nem tudok senkit se mondani, akire kíváncsi lennék. Úgy jobban. Geri helyes, de. Meguntam várni. Élni kell. Ami a másik probléma. Mert ha a pénteki bulikra gondolok, azonnal menekülhetnékem támad. Én nem ez a típusú csaj vagyok. De a mai fiatalok mind így ismerkednek, ergó, ez a kérdés el van döntve. Menni kell. Csak az is szar hogy ilyenkor mindenki kivetkőzik önmagából. De halkan hozzátenném: Danival is a Westben találkoztunk. Még emlékszem, majd behaltam amikor Vica köszönt neki. Basszus ki ez a helyes szőke rokker csávó, aki a vicát ismeri?????????? És... lámlám. Kellett nekem elmenni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése