A jó öreg november

Az időjárás a szoksás.Nyálkás. Vizes. Se jó, se rossz. Nem úgy mint a hangulatom. Az egyértelműen a második. Legszívesebben felrobbannék, amiért nem tudok kitörni. Nem tudok kitörni önmagamból. Vagy pont hogy kitörök?? Már nem is tudom. Hát ez az,még a döntésbiztosságomat is elvesztettem. Sürgősen meg kell látogatnom Feketét. Ez nem állapot. Ugyanúgy érezm magam,mint...tavaly augusztus végén. Igen. Pontosan ugyanúgy. Aa gondolataim egy dolog körül forognak, és ráadásul bárhova nézek,bármiről beszélek, mindig az jut eszembe. Mindig. Ha ránézek a fehér falra, ha becsukom a szemem, a danifeliratok ott ugrálnak a szemem előtt. Néha úgy érzem, legszívesebben a földre vetném magam, és csak ordítanék tehetetlenségemben. Mert olyan rossz. Hogy nem tudom kiírtani ezt az érzést. A hiányát. Ami most tűnt fel, eddig valahogyan nem zavart. És belülről mardos. Rosszabb mint egy hasfájás, mert arra beveszek egy gyógyszert, és az elmulasztja. De ez a szar nem múlik el az istenért sem!!!! Viszont így már nem bírom sokáig. Olyannak érzem magam mint egy kis zombi, aki csak úgy van a világban. Egy testevan - lelkenincs zombi. Túlságosan sok időm van magamra???? Én nem tudom. Anya mindig azt mondja hogy olyankor temetkezik az ember önsajnálatba. Egyáltalán önsajnálat ez? Szerintem nem. Vagy nem teljesen. De a lényeg, hogy kikészít. És leszívja az energiáimat. Előző alkalommal a futáskényszer, ami egy viszonylag kézzelfoghatóbb dolog volt. Ez most nem az. De az ovis-xanax szerintem erre is jó. A Remotiv Extra már kevésbé tűnik hatásosnak.

Mert ez olyan dolog,amire csak most jöttem rá. Konkrétan ma. Hogy amióta nekiindultam ennek a párkapcsolatosdinak, volt egy elképzelésem arról mit keresek. Egy ideál. Próbáltam elhitetni magammal, hogy igen, ez kell nekem, mert mindenki ezt csinálja. Aztán most, hogy a kezdeti "másságok" után megtapasztaltam azt, amire azt hittem hogy vágytam, rá kellett jönnöm, hogy marha hülye voltam, mert nem ez az ami nekem kell, hanem az a "más", amit elhajítottam, hogy megkaphassam ezt. Idióta. Nekem egyáltalán nem stílusom az igyuk le magunkat itt is meg ott is minden hétvégén, hogy aztán semmire sem emlékezzünk, meg smároljunk mindenkivel aki odaáll a hátunk mögé táncolni. Nem. Tény, hogy a romantika sem igazán az én asztalom, de most jutottam el odáig, hogy most tudnám valakinek azt mondani, hogy szeretlek. Mert annál jobb érzés nincs amikor viszont szeretnek. És ezt nem lehet futó kalandokkal pótolni. Sőt, kezdeti meggyőződésemmel ellentétben, az ismeretség nélküli mindent bele se túl nyerő. Sokkal inkább vágyom arra hogy valakihez hozzábújhassak, megöleljen, vagy leüljünk egy hideg téli estén DVD-zni, miután megsétáltattuk Bodzát. Igen. Kicsit öregasszonyosan hangzik, de ez van. Ezt érzem.

És ami tényleg azt mutatja,hogy gáz van, hogy nincs kedvem enni sem. Még magam is meglepődtem,mikor ez az érzés tudatosult bennem. De nincs. Inkább csak feküdnék egésznap, és olvasnék. Én! Aki ezelőtt 3 oldalt nem bírt végigülni anélkül, hogy kétszer fel ne pattant volna valami halaszthatatlan dolog miatt, Most olvasok. És tudjátok miért? Mert ez az egyetlen dolog, ami közben Dani nem jut az eszembe. (Persze nem csöpögős lávsztorit bújok, hanem a Bengáli Tüzet. Röviden összefoglalva: nincs benne szerelmi szál, az indiai életről szól, de azért annyira nem száraz, hogy elaludjak rajta. Vagy letegyem. Hálistennek.)