Hosszú nap, rövid bejegyzés, boldog pankaszív

Fáradt vagyok. De boldog. Olyan szépen összejött ez a mai nap. Pedig milyen iszonyú hányingerem volt mielőtt elindultam! Azt hittem meg se tudok majd állni. De a gekkó gyönyörű, Dani meg... ahh. Hiányzik. Kérdeztem anyát, hogy ugye az a jó, ha hiányzik, amikor nem vagyok vele. Mert mintha régen mindig ezt hiányolta volna. És igen. Mondta hogy ez a jó. Vagyis ezekszerint én most jó úton vagyok. Mert rossz így. A gondolataim körülötte forognak, rossz, hogy nincs velem. Anya nemtom, harmadik kérdése az volt, hogy tervezel vele lefeküdni? Uff. Nem most. Még olyan szép minden. Meg erre mit lehet válaszolni? Nyilván. De ezt nem lehet/jó tervezni. Elvileg ez csak jön.
Mert amúgy mikor együtt voltunk, kicsit aggódtam, hogy..most mi is lesz. Mert csomó ideig nem csinált semmit, meg nem tudom. Éreztem, hogy valami jár az agyában, de... kicsit tartózkodó volt. Aztán ott az esőben megkaptam életem eddigi legszebb mondatát.Megállt előttem, közelebb lépett, megfogta a kezem, én meg tudtam, hogy na itt valami lesz. Amilyen nagy a pofám meg is kérdeztem, hogy most leánykérés lesz, vagy elküldesz a picsába. Kicsit megakadt, én meg inkább gyorsan legyintettem, hogy semmi-semmi. És ezt mondta:" Jólesett amit pénteken csináltál, és tudom, hogy te olyan heves, bohókás, hirtelen vagy, de én ezt még mindig szeretem." Hát nem édes? Már nem emlékszem, hogy akarom volt e benne vagy nem, de végülis édesmindegy. Asszem szeret. És mivel úgy állt, mitha mindjárt csókolóznánk, adtam neki egy gyors szájrapuszit. Aztán ő hajolt oda, és igaz hogy nyitotta a száját, én megintcsak szájrapuszit adtam. A harmadiknál meg nem jött össze hagyományosan, mert akkor meg a busz indult. Szóval... nem tudom hogyan fogok én holnap kétórás fogalmazást írni. A Magyarokhozról.  Semmi ilyen nem jut az eszembe... csak Dani, dani...meg Dani.