Far far away...

Beleszerelmesedtem ebbe az Afrikai szeretők életstílusba. Egyszerűen fantasztikus. A csodálat mellett meg persze meg is ijeszt. Mert ha kimennék Sri Lankára... az majdnem ugyanez lenne. Csak nem egy férfi, hanem magam miatt. Kicsit szervezettebben. De lényegében teljesen egyedül a vakvilágba. Ahol nem lesz segítség, ha problémám akad. Mindent magamnak kell megoldanom. De...végül is az egész felnőttség nem erről szól? Én szeretem a változatosságot. A kalandot. Mit szeretem, szükségem van rá. A lételemem. Érzem a lüktető kényszert. El innen. Valamerre nagyon máshová.  Egy idegen kultúrába. Ami gyökeresen különbözik a miénktől. Mert azt hiszem, pont ez elől menekülök. Nem tudok azonosulni ezzel az anyagias létfelfogással. Meg alapból... rengeteg mindennel nem. Menekülök emberek, sorsok elől. Másik emberek, és sorsok karjaiba.
Mert vegyük például az avonozást. Miért is csinálom? Nem rossz az extra zsebpénz. Meg üzletasszonyt játszani sem. Miért is rossz? Mert nem hiszek benne. Nem tudom elhinni, hogy a ráncfeltöltő szérum, vagy a narancsbőreltávolító testápoló működne. Nem megy. És emiatt
hányinger látni, hogy az emberek mennyi pénzt kiszórnak erre. Mert a sminkcuccok, vagy az ékszerek még... okébbak. De a kort nem fordítja vissza semmi! Hiába állítják ezt a reklámok. De persze könnyen beszélek a hülye kis 17 éves fejemmel, amikor a legnagyobb problémám a pattanásosság. Úgyhogy ne haragudj anya, csináld ahogyan jónak érzed. Én eldöntöttem, önmegtartóztatok. Van mire költeni. Semmi kencemice, éppen kifutó körömlakk vagy új illat. Csak mert épp van. Nem. Van illatom? Van. Van egy doboznyi körömlakkom? Van. Nem éppenséggel törlesztek? De. És ennek ellenére már nem egy afrikai kirándulásról álmodozom? Ööö, de.