A legcsöpögősebb filmbe is beleillett volna.
Szépen elindultam körömrágva itthonról, végre odaértem, már a szívroham kerülgetett, aztán jött a csattanó: kint horgászik. Csekély vigasz, hogy legalább aranyos volt a hangja a telefonban.
Csalódottan elindultam visszafelé, magamban már lemondva a nagy találkozásról, amikor félúton a buszmegálló felé megtorpantam.
A fenébe is, kijöttem Soponyára. Azért hogy találkozzak vele.
És ha horgászni ment? Odamegyek!
A falut 10 perc leforgása alatt megtettem, ami ekkora távolságnál elég jó időnek számít.
Az első koppanás (ami, mint utólag kiderült csak egy apró kis bukkanó volt az utána következőhöz képest) egy jól ismert kis pocsolya volt, ami már a legkisebb esőzésnél is megjelenik. Sokat nem problémáztam: le a cipőt-zoknit, aztán hajrá.
Hát...nagyon hideg. Nagyon-nagyon hideg.
A fejemben még a nyári emlékképek éltek, azok, amikor az első nap még cipőben ugráltam rajta keresztül, másnap már gumicsizmában, de még abból is elég volt az a bokáig érős fajta.
Most már a térdig feltűrt nadrágom is vizes lett.
Éppen a zoknimmal próbáltam némileg letörölgetni a lábam a túlparton, amikor átjött utánam a ténykedésemet már jó ideje figyelő traktoros.
Óvatosan megkérdezte, hogy minden rendben-e. Rámosolyogtam, hát persze! :)
Érdeklődésére, hogy hova megyek, csak annyit válaszoltam: az erdő melletti kanárishoz. Kimeresztette a szemét. "De még is minek?"
"Ó, csak egy barátomhoz, aki éppen ott horgászik". Igyekeztem minél könnyedebben legyinteni.
"Elárulom neked, hogy ott jelenleg minden víz alatt van: az az én földem, nem tudsz rajta átmenni."
Miután látta, hogy nem áll szándékomban visszafordulni, néhány kérdés után leesett neki a tantusz: itt bizony pasis ügyről van szó.
"Szerencsés az a srác akiért ezt megteszik.
Sajnos muszáj: már kétszer szakítottam vele, és most rájöttem, hogy még mindig szeretem.
Maga tudja, de elárulom: értem ezt még a feleségem se csinálná meg."
Tovább sétáltam: immár zokni nélkül - otthagytam, jó lesz majd a visszaútra. Haladtam szépen a töltés mentén, úgy tűnt: minden a legnagyobb rendben van. Így is volt, míg el nem értem a mezőig.
Betájoltam, hogy nagyjából hol kéne keresztülmennem, igen elégedett voltam, hogy ebben a helyzetben még rövidítek is.
Az elején nem volt nagyobb baj. Először a térdem, aztán a combom lett vizes, majd pillanatokon belül arra eszméltem rá, hogy derékig a vízben állok. Nagyszerű. Egy kietlen mezőn kellő közepén, egy alig néhány fokos tóban.
Magamban csendesen káromkodtam, de azért még próbáltam egyet-egyet előre lépni. Viszont amikor az egyik lépésnél mellig elmerültem, visszahőköltem.
Ez azért már túlzás.
Próbáltam irányt változtatni, hátha ott egy kicsit magasabb a föld, de nem jártam sikerrel.
Az egyik pillanatban éreztem, hogy elkezd csörögni a telefonom. Dani.
"Szia. Pontosan mikor is érsz ide?
Hmm, már mindjárt. Még itt állok egy tó közepén.
Akkor Te vagy az. Látlak.
Igen? Mondd csak, elég szerencsétlenül nézek ki?
Hát, egy kicsit."
Ennél a pontnál elegem lett.
Kibújtam a kabátomból. Egyfelől minden értékem abban volt, másrészről pedig úgy éreztem: utólag nem fogom bánni, ha valamim megmarad szárazon, és leléptem a földkupacról ahol álltam. Két csobbanás, és már csak a vállam látszott ki a vízből.
Egy élmény volt kijönni a túlparton.
Ott állt oldalra döntött fejjel, és mosolyogott.
A szívem ritmustlanul vert. A hideg már fel sem tűnt, csak a vizes ruha tapadt rám zavaróan.
Nem tudtam mit mondjak.
A zsebemhez nyúltam a kifejezetten erre a helyzetre megírt cetli után, de már a kivétellel sikerült három darabra tépnem. Hát, erről ennyit. Hagytam lehullani a földre, az iszaptól fekete lábam elé.
Aztán sikerült összeszedni magam. Felajánlotta, hogy visszakísér a buszmegállóba: egy teljesen vízmentes úton. Szótlanul sétáltunk egymás mellett az erdőben.
Jó volt ránézni. Egy pillanatra elfogott a vágy, hogy megöleljem... de nem tettem.
"Néha eszembe jutsz egy hangról, egy szóról."
Az sem számít, hogy ezt mondta.
Egyszerűen nincs még itt az ideje.
Szépen elindultam körömrágva itthonról, végre odaértem, már a szívroham kerülgetett, aztán jött a csattanó: kint horgászik. Csekély vigasz, hogy legalább aranyos volt a hangja a telefonban.
Csalódottan elindultam visszafelé, magamban már lemondva a nagy találkozásról, amikor félúton a buszmegálló felé megtorpantam.
A fenébe is, kijöttem Soponyára. Azért hogy találkozzak vele.
És ha horgászni ment? Odamegyek!
A falut 10 perc leforgása alatt megtettem, ami ekkora távolságnál elég jó időnek számít.
Az első koppanás (ami, mint utólag kiderült csak egy apró kis bukkanó volt az utána következőhöz képest) egy jól ismert kis pocsolya volt, ami már a legkisebb esőzésnél is megjelenik. Sokat nem problémáztam: le a cipőt-zoknit, aztán hajrá.
Hát...nagyon hideg. Nagyon-nagyon hideg.
A fejemben még a nyári emlékképek éltek, azok, amikor az első nap még cipőben ugráltam rajta keresztül, másnap már gumicsizmában, de még abból is elég volt az a bokáig érős fajta.
Most már a térdig feltűrt nadrágom is vizes lett.
Éppen a zoknimmal próbáltam némileg letörölgetni a lábam a túlparton, amikor átjött utánam a ténykedésemet már jó ideje figyelő traktoros.
Óvatosan megkérdezte, hogy minden rendben-e. Rámosolyogtam, hát persze! :)
Érdeklődésére, hogy hova megyek, csak annyit válaszoltam: az erdő melletti kanárishoz. Kimeresztette a szemét. "De még is minek?"
"Ó, csak egy barátomhoz, aki éppen ott horgászik". Igyekeztem minél könnyedebben legyinteni.
"Elárulom neked, hogy ott jelenleg minden víz alatt van: az az én földem, nem tudsz rajta átmenni."
Miután látta, hogy nem áll szándékomban visszafordulni, néhány kérdés után leesett neki a tantusz: itt bizony pasis ügyről van szó.
"Szerencsés az a srác akiért ezt megteszik.
Sajnos muszáj: már kétszer szakítottam vele, és most rájöttem, hogy még mindig szeretem.
Maga tudja, de elárulom: értem ezt még a feleségem se csinálná meg."
Tovább sétáltam: immár zokni nélkül - otthagytam, jó lesz majd a visszaútra. Haladtam szépen a töltés mentén, úgy tűnt: minden a legnagyobb rendben van. Így is volt, míg el nem értem a mezőig.
Betájoltam, hogy nagyjából hol kéne keresztülmennem, igen elégedett voltam, hogy ebben a helyzetben még rövidítek is.
Az elején nem volt nagyobb baj. Először a térdem, aztán a combom lett vizes, majd pillanatokon belül arra eszméltem rá, hogy derékig a vízben állok. Nagyszerű. Egy kietlen mezőn kellő közepén, egy alig néhány fokos tóban.
Magamban csendesen káromkodtam, de azért még próbáltam egyet-egyet előre lépni. Viszont amikor az egyik lépésnél mellig elmerültem, visszahőköltem.
Ez azért már túlzás.
Próbáltam irányt változtatni, hátha ott egy kicsit magasabb a föld, de nem jártam sikerrel.
Az egyik pillanatban éreztem, hogy elkezd csörögni a telefonom. Dani.
"Szia. Pontosan mikor is érsz ide?
Hmm, már mindjárt. Még itt állok egy tó közepén.
Akkor Te vagy az. Látlak.
Igen? Mondd csak, elég szerencsétlenül nézek ki?
Hát, egy kicsit."
Ennél a pontnál elegem lett.
Kibújtam a kabátomból. Egyfelől minden értékem abban volt, másrészről pedig úgy éreztem: utólag nem fogom bánni, ha valamim megmarad szárazon, és leléptem a földkupacról ahol álltam. Két csobbanás, és már csak a vállam látszott ki a vízből.
Egy élmény volt kijönni a túlparton.
Ott állt oldalra döntött fejjel, és mosolyogott.
A szívem ritmustlanul vert. A hideg már fel sem tűnt, csak a vizes ruha tapadt rám zavaróan.
Nem tudtam mit mondjak.
A zsebemhez nyúltam a kifejezetten erre a helyzetre megírt cetli után, de már a kivétellel sikerült három darabra tépnem. Hát, erről ennyit. Hagytam lehullani a földre, az iszaptól fekete lábam elé.
Aztán sikerült összeszedni magam. Felajánlotta, hogy visszakísér a buszmegállóba: egy teljesen vízmentes úton. Szótlanul sétáltunk egymás mellett az erdőben.
Jó volt ránézni. Egy pillanatra elfogott a vágy, hogy megöleljem... de nem tettem.
"Néha eszembe jutsz egy hangról, egy szóról."
Az sem számít, hogy ezt mondta.
Egyszerűen nincs még itt az ideje.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése