1 / 52

Sejtve tudván, hogy az idei év kissé sokkal kaotikusabb lesz főzés (és a mosogatáson kívüli bárminemű konyhai tevékenykedés) szempontjából a megszokottnál, találnom kellett egy köztes alternatívát. Valamit, amivel nem kergetem őrületbe a körülöttem élőket, de mégis kapcsolódik az ételek fotózásához. Nem szerettem volna, ha teljesen kimarad az életemből, mert lehet, hogy nevetségesen hangzik, de mostanra már nem csak az evés, hanem az elfogyasztott dolgok megörökítésé is szükségletté vált.
Úgyhogy kombináltam.
Középpontba tettem kedvenc étkezésem - a reggelit, hozzáadtam egy kamerát és az év 365 napját.
Reggeliprojekt.

  epres-banános-ananászos smoothie

strawberry-banana-pineapple smoothie

batido de frescas, platanos y pinas

nyers porridge pollennel, gránátalma, áfonya, málna, kávé

raw porridge with bee pollen + pomegranate + blueberry + raspberry, coffee
broma cruda con polen + granadas + moras + frambuesas, cafe

 házi készítésű kréker, főtt tojás, sajt, grapefruit, répa, uborka

home made cracker,boiled egg, cheese, grapefruit, carrot, cucumber
galletas caseras, huevo duro, queso, pomelo rosa, zabahoría, pepino 

croissant, vaj, sajt, latte macchiato

croissant, butter, cheese, latte macchiato
croissant, mantequilla, queso, latte macchiato

margarinos zsemle, főtt tojás, alma, mangó

bun with margarine, boiled egg, apple, mango
panecillo con margarina, huevo duro, mango, manzana

utazás, ó, te csodás

Az elején minden rendben ment: elköszöntem apáéktól, beálltam a sorba. Elfogott egy furcsa érzés. Visszanéztem az integető emberekre, kerestem az arcukat. 

Most még elrohanhatok. Csak megfordulok, kisétálok az ajtón, és elfelejtjük az egészet. 

Jézusom. Hogy jut eszembe ilyesmi? Nyilván nem fogom ezt csinálni. Egyszerűen nem csinálhatom. De mégis. Képes leszek én erre? 

Az ötlet felmerülése óta, most bizonytalanodtam el először. Mielőtt elváltunk, apa jó pár percig magyarázott, mit, hogyan csináljak majd. Nem emlékszem semmire. Mi lesz, ha elrontok valamit?

Hirtelen iszonyúan egyedül éreztem magam. Hát erről beszélt mindenki. Ez az, amikor minden felelősség a tiéd. Amikor ha hibázol, nincsen, aki helyrehozza. Akitől kérdezhetsz, ha elbizonytalanodsz.

Felesleges volt aggódnom, az élet mindig tartogat meglepetéseket. Ezúttal úgy döntött, nem dob ki azonnal a mélyvízbe, kaptam egy napot "akklimatizálódni”. A gép ugyanis: nem indult el. Mindössze annyit tudtunk, hogy valami meghibásodott (a pontos részletek meghaladták a német pilótánk angoltudását), szálljunk le, vegyük fel a csomagjainkat, majd menjen mindenki "rebookolni”. 

Újrafoglalni? Mit? Hogyan? Meddig?

Követtem a tömeget. Biztos, ami biztos. Nem vagyok az a pánikolós típus, de akkor erős késztetést éreztem, hogy ordítva a földre vessem magam. Nem értettem mi történik. Kialakult egy hatalmas sor, emberek rohangáltak mindenhol. Teljes volt a káosz. 

Csak az járt a fejemben, hogy le fogom késni a csatlakozást. 4 óra. Nem fogok odaérni ennyi idő alatt. Elmegy nélkülem a gép. 

Újrafoglalás. 

Hogyan jutok el Limába? Mert oké, Amszterdamig nyilván el kell vinniük, de mi lesz utána? Elbuktam az egészet? Vennem kell egy másik jegyet? Istenem, mégis kellett volna az a biztosítás!

Álltam a sorban elgyötörten, félig a kiszáradás határán, miközben a gyomromban az éhség próbált teret nyerni az azt maximálisan kitöltő idegességgombóc mellett. 

Végül minden megoldódott. 4 és fél órás sorbanállás után (a sor középtájékán!), mivel már semmilyen járatra sem tudtak feltuszkolni, felajánlották, hogy ahogy sikerül megjavítani a gépet, elvisznek minket Amszterdamba, ott egy hotelban töltjük az éjszakát, és a másnapi déli géppel mehetek Limába.

Apropó, töltjük.

3 lány: egy 20-as, egy 30-as és egy 40-es. Különbözőek vagyunk, különböző sorsokkal, de ez mégsem számított. Nagyjából 3 órája bandáztunk, mire a tulajdonképpeni bemutatkozásra egyáltalán sor került. Nem hiszek az isteni elrendeltetésekben, de nekünk találkoznunk kellett. Ők voltak azok, akik miatt az amúgy rémálomként is megélhető történet átment kalandba. Valami olyasmibe, amire angolul azt mondjuk, hogy fun. Csupa nagybetűkkel. Kávézóban elütni a délutánt (és az ajándékvouchereket)? Szállodában aludni, ahol még az oly nagyon áhított latte-croissant kombót is megkaptam reggelire? Egy szavam nem lehet.

Nem is volt.

Amszterdam felé Zs-vel (az egyik újdonsült barátnőm) egymás mellé ültünk. Beszélgettünk. Sokat. A leszállás megkezdése előtt egy kicsivel rámnézett, és azt mondta: "Te annyira pozitív vagy."

Igen.
Én is ezt éreztem. A 2 és fél órányi alvás, és megpróbáltatások ellenére, egész nap mosolyogtam. És ez őszinte mosoly volt. Egyszerűen boldog voltam, hogy élhetek. 

A másnap már zökkenőmentes volt.
Még az olya nagyon áhított latte-croissant kombót is megkaptam reggelire.

Aztán 12 és fél óra repülés után végre megérkeztem Limába.

ha az élet a kezét nyújtja, ne félj elfogadni

Meg kell változtatnom az életem.

Éreztétek már úgy, hogy valami nincsen rendben?

Hogy valami hiányzik? 

Esténként fekszem az ágyamban, és ezen gondolkozok. 

Az életemen.

Amit annak nevezek. Egy kívülről tökéletes, szervezett, fegyelmezett folyamatot. Ami nem több, mint a felszín. Amit ha kicsit megkaparunk, azt látjuk, hogy nincs alatta semmi. Üres. 

Üresnek érzem magam. Most jutottam el odáig, hogy meg tudom fogalmazni: boldogtalan vagyok. Apa azt mondta, rosszul állok hozzá. Hogy azért van az egész, mert pesszimistán gondolkodok.

A szomorú igazság az, hogy nem. Pont, az ellenkezője: a legapróbb dolgokban is meglátom a szépet. Folyamatosan keresem a csodákat. 

A baj talán az, hogy a sok kis apró rész nem tud összeállni egy egésszé, és így eltűnik a semmiben. Elveszik, mintha soha nem is létezett volna.

Mert a valóságban nem üres az életem. Ezer dolgot csinálok.

Az érzelmek hiányoznak. 

A megélt élmények. 

Az átélés. 

Szenvedély. 

A gyilkos önkontrollom. Hogy képtelen vagyok elengedni magam. 

Sőt. Tulajdonképpen azt sem tudom ki vagyok valójában.

Néha eszembe jutnak furcsa dolgok. 

Van, hogy lefekvés után, ha előtte nem köszöntem el apától/anyától felkelek, hogy bepótoljam. Mert eszembe jut, hogy lehet, hogy többet nem lesz rá alkalmam. Mert nem tudhatjuk, melyik az utolsó puszi. És nem szeretnék úgy meghalni, hogy nem búcsúztunk el.

Pali szokott eszembe jutni. 

Elment. 

Itt volt, az életünk része volt, és már nem az. 

Nem haragot érzek, inkább tehetetlen dühöt. Hogy hogy tehette? Hogy hagyhatott itt minket?

És igen, most is sírok. Mostanában mindenen. 

Meghalni. 

Nem tudom miért foglalkoztat a halál, de valamiért dolgozik bennem.

Ha meghalnék, mondhatnám azt, hogy úgy éltem, ahogyan akartam?

Nyáron ragyogtam. 

Nincs rá jobb szó, sütött rólam a boldogság. Semmi különös okom nem volt rá, egyszerűen csak jól éreztem magam a bőrömben. Életemben először azt tudtam mondani a tükörbe nézve, hogy szép vagyok. Úgy ahogy vagyok.

Aztán eljött a szeptember.

A dolgok, az életem egyenes irányban elindult lefelé a lejtőn. Az elutasított egyetemi hely, az el nem kezdett iskola, a haszontalanság érzése. Dolgozni nem mehettem vissza, már felvettek a helyemre mást. De ha őszinte akarok lenni, nem is akartam.  Nem megoldás lett volna. Menekülés. És nem menekülhetek örökké. tValahol mélyen, legbelül tudtam, nem véletlenül alakultak így a dolgok. 

Hogy itt az ideje kézbe venni a sorsom.

Nem sodródni az árral, hanem életemben egyszer végre igazán magamra figyelni. Elengedni a kényszereimet, a gátlásokat, és feltenni a kérdést, hogy mit is akarok pontosan? 

Idő kellett, mire rájöttem, hogy nem azt, aminek a jóságában eddig őszintén hittem. Nem vágyok egy halálomig felvázolt életre. Egy kész, minden apró részletében megtervezett sorsra, amin csak el kell indulni, majd követni a jelzőtáblákat.

Mert ez a legnagyobb hibám. Ez az amitől a leginkább szabadulni szeretnék.

Hogy mindent és mindenkit irányítani akarok. Megszervezni. Miért omlok össze,  a váratlan eseményektől? 

Miért nem tudok lazítani? Kikapcsolódni? Egyszer az életben lelkiismeretfurdalás nélkül nem csinálni semmit? 

Képtelen vagyok aludni. Fekszem az ágyban és nem tudom lecsendesíteni az elmém. Egymást kergetik a gondolatok. Hogy mi az amit elvégeztem, mit kell majd csinálnom holnap, mit fogok enni. Szidalmak. Már megint nem tanultam annyit, amennyit akartam. Már megint többet ettem, mint kéne.

Hol vannak a pozitív gondolatok? Hogy sétáltam egy jót. Hogy megtanultam 30 új spanyol szót. Már az idejét sem tudom mikor dícsértem meg magam utoljára.

A negatív gondolatok, mint valami sötét köpeny, ez alatt a néhány hónap alatt teljesen behálóztak. Végignéztem, ahogyan napról napra egyre kevesebbet látok a világból. Nem tudtam megállítani.

Boldognak lenni. 

Még keresem, hogy pontosan mit is értek alatta, de tudom: ez az egyetlen dolog, amire vágyok. Kitörni abból a ketrecből, amit magam köré építettem. Abból a kalitkából, aminek oly gondosan megterveztem minden apró kis részletét. Megszabadulni attól, amit az életemnek nevezek.

Milyen irónikus. 

Egész életemben mindenkitől azt hallgattam, hogy mennyire irigyelnek. Hogy ilyen céltudatos vagyok. Hogy ennyire tudom, mit szeretnék. 

Az, amire ők annyira vágytak, nos, engem pontosan ugyanaz fog a sírba tenni. 

Félek. Félek felkelni, mert tudom, hogy az a nap sem lesz más. Hogy minden nap ugyanolyan. Egy ördögi kör, amiből nem tudok kitörni.

El kellett mennem

Egyszerűen nem maradhattam tovább. 

Szabadulni akartam mindentől. Mindentől ami ismerős, ami megszokott, ami leköt.

Azt hiszem mondhatjuk, hogy elindultam az úton. 
Repülőn ülök. 

Útban Peru felé.

Sütőtökös kéksajtos empanadas

“Hát, akkor legyél jó, és sok sikert a továbbiakban, a vizsgáidhoz, meg persze a franciaországi tervekhez. 

Köszi, neked meg a spanyol tanfolyamhoz és a főzőcskézéshez.” 

Mosolyogtam. Feleslegesnek éreztem megemlíteni, hogy már rég nem járok. 

Mosolyogtam. A helyzet annyira szánalmas, hogy már szinte kezd nem is annak tűnni.

Mosolyogtam. Nemet kellett volna mondanom. Állítólag magamat szeretem a legjobban, ez mégis az a helyzet, amikor a saját kezemmel lököm be a lelkem a szakadékba. Abba a szakadékba, amiből egyébként képtelen vagyok kimászni, és hol a peremben kapaszkodva, hol azon egyensúlyozva próbálok nem visszazuhanni.

Mosolyogtam. Ugyan most is helyesnek találtam, sőt, mondhatni sármosnak (mit nem tesz az arcszőrzet!), és nyugodt lelkiismerettel meg is csókoltam volna (már csak megszokásból), nem éreztem a szokásos veszett szívkalapálást. A görcsbe rándult, pillangókkal teli gyomrot. Amikor először megláttam az előtte elfogyasztott alma a torkomig ugrott, de nagyjából 3 mondat után már újra a helyén volt. És ott is maradt.

Mosolyogtam. Gyakorlatilag pontosan ugyanaz történt, mint egy évvel ezelőtt. Azzal az apró (ám igen lényeges) különbséggel, hogy most nem éreztem azt, hogy kizárólagosan órarendi beszámolót kapok. Ezek szerint így a harmadik félév végére sikerült túllépnie az egyetem bűvkörén. 

Mosolyogtam. Ugyanazt csináltuk, mint mindig. Céltalanul kóboroltunk a feldíszített városban, miközben beszélgettünk. A szereposztás sem változott. Maradtam az örök cinikus, az élcelődő, a megtestesült erő. 

Utáltam. Utáltam magam, amiért így viselkedek. 

Én nem vagyok ilyen. Illetve de, ilyen IS vagyok. De van más oldalam is. Ő miért csak ezt hozza belőlem elő?

Félek. 

Félek attól, hogy bántani fog. Hogy megsérülök.

De azt is tudom, hogy csak azt lehet bántani, aki gyenge. Aki közel engedi magához a másikat. Aki megnyílik.

Tudatosan vagyok megközelíthetetlen. Megtanultam egy látszólag hatalmas önbizalom mögé elrejteni az összes bizonytalanságom. Tökéletesnek látszani.

De kinek kell egy tökéletes valaki? 

Mosolyogtam. Sok sikert a főzőcskézéshez?! Ez most komoly? Ennyire nem tud hozzámfűzni… semmit? Igen. Mert ennyire nem tud rólam semmit. 

Főzés. Miért jut rólam mindenkinek eszébe a főzés??? 

Illetve helyesbítek, miért csak a főzés? Ennyi lennék? Egy csaj, aki folyton a konyhában lóg? Ennyit látnak belőlem mások? Ez járt a fejemben, miközben mentem felfelé a lépcsőn. 

Mindig azt hittem, hogy sokrétű vagyok. Hogy ezer mindent csinálok, és színes az életem. 

Lépcsőforduló. Megálltam az ablaknál és kibámultam a sötét udvarra.

Lehet, hogy tévedtem? Hogy tényleg ennyiből állna az életem? Hogy minden amit csinálok, valójában nem több, mint önámítás? Ennyire ijesztően üres volnék?

Odaértem az ajtónk elé. Nagy levegőt vettem, és megráztam a fejem.

Mosolyogtam. Mint akinek odafestették az arcára.

Hosszú volt ez az év. Nagyon hosszú.

Más szemszögből nézve viszont gyorsan eltelt. Szinte röpült. Mire észbekaptam, már december volt. 

Nem akarnék nagy dolgokat írni, mély következtetéseket levonni vagy konkrétumokat kiemelni, így inkább csak gondolatokat sorolnék, a teljesség igénye nélkül.

Sok jó élményben volt részem. 

Nagyszerű embereket ismertem meg, miközben egy örökre kilépett az életemből. Mindenkiéből.

Megtapasztaltam, hogy óriási különbség van egyedüllét és egyedüllét között.
Átdolgoztam egy teljes nyarat, hogy közben azt éreztem: nyaralok.

Rájöttem, hogy a tanulmányaim nem a jó irányba haladnak. És hogy fogalmam sincsen merre kéne folytatnom.

Kemény év volt.

Tele hullámvölgyekkel: a legfelhőtlenebb boldogságoktól a legmélyebb poklokig.

Talán több pokollal, mint kellett volna,... vagy csak ez maradt meg jobban. 

Nem számít. 

De örülök, hogy vége.

Ezzel a gondolattal kívánnék mindannyiótoknak Boldog 2014-et. 

Köszönöm, hogy olvastok. Leírhatatlan érzés, hogy (akár) ismeretlen embereket érdekelnek a gondolataim.

Hogy írtok nekem. Talán nem is hinnétek, de rengeteget tanulok a véleményetekből. A világlátásotokból.

És végül, de nem utolsósorban: köszönöm a szereteteket. Hatalmas ereje van.

Sütőtökös kéksajtos empanadas
  recept a Sprouted Kitchen blogról

 - Ezek a helyes kis félkörök nálam a karácsonyi asztalon szerepeltek. Nagy előnyük, hogy előre elkészíthetőek (én letakarva kiraktam az erkélyre) így a "nagy hajrára" már csak a sütés marad, amit meg a sütő végez el helyettünk. A készítésbe akár egészen kicsik is jól bevonhatóak, ezeket például teljes egészében az öcsém készítette el, én csak az instrukciókat adtam (illetve minőségellenőrzést végeztem ;). Természetesen frissen a legjobb, de a formája miatt szuper "take away" reggeli is! - 


Hozzávalók 15 db-hoz:
30 dkg teljes kiőrlésű omlós tészta

1 csésze sütőtökpüré
1 jó evőkanál olívaolaj
1/2 teáskanál só
kiskanál fahéj
csapott teáskanál pirospaprika
1 szűk teáskanál egész színesbors megőrölve
maréknyi friss fűszernövény (nálam vegyesen petrezselyem, kakukkfű, rozmaring és curry)

6-7 dkg kéksajt
1 tojás a kenéshez
3 evőkanál egész mák a szóráshoz


A töltelék hozzávalóit turmixoljuk simára. A fűszereket ízlés szerint változtassuk, a só mennyisége például lehet több, nekem így elég rendesen az édes íz dominált.
Lisztezett deszkán nyújtsuk 3-4 mm vastagra a tésztát. Nagy(nagyon nagy!) méretű pogácsaszaggatóval, pohárral szúrjunk ki köröket. 
Tegyünk a közepére a sütőtökös töltelékből (méretfüggően, nálam 10 centis átmérőhöz kb. 2 bő teáskanál jutott), morzsoljunk rá bőven kéksajtot, majd óvatosan hajtsuk félbe, és kézzel, vagy egy villával jól nyomkodjuk össze szélét.
Attól függően, hogy azonnal vagy később sütjük, félretesszük, vagy előmelegítjük a sütőt 185 fokra.
Egy villa segítségével felverünk egy tojást, és megkenjük vele a tészták felületét. Ezután megszórjuk a tetejüket mákkal (vagy valami apró szemű dologgal).
Süssük nagyjából 20 percig, míg a tésztaburok szép, egyenletesn barna színt nem kap. 

Csupa méz mézeskalács

Egyik nap takarítottam.
Akkurátusan tépkedtem szedtem le az ágyam oldalára felragasztott képeket, idézeteket, mikor az egyiken megakadt a szemem.
"Drága kicsi Pankám!
 Advent van. Készülődöm, várakozom.
 Készülök karácsony estére és várlak haza Téged.
 Amíg élek, minden szenteste hazavárlak.

 Böki "

Megtelt a szemem könnyel.
Anya nem hazudik.
Tegyek bármit, legyek bárhol,  ő tényleg mindig várni fog.

Ez már nem a mézeskalácsról szól.
Közel sem.
A karácsonyról. A meghittségről, amikor a másik arcát figyeled. Amikor együtt vagytok.

Ezzel szeretnék nagyon-nagyon boldog karácsonyt kívánni mindenkinek. 



Csupa méz mézeskalács
  recept Dolce Vitától

35 dkg liszt ( 10 dkg graham, 10 dkg tönköly fehér, 10 dkg rizs, 5 dkg köles)
14 dkg méz
12 dkg vaj
kb. 3 csapott evőkanál mézeskalácsfűszer
csipetnyi só
1 tojás
fél teáskanál szódabikarbóna

Keverjük össze a száraz alapanyagokat, majd adjuk hozzá a mézet, tojást, és gyúrjunk belőle tésztát.
Tegyük hűtőbe egy órára. (Mi ezt a lépést elegánsan elfelejtettük, de úgy is működött.)
Lisztezett deszkán nyújtsuk nagyjából 3-4 mm vastagra (vagy ahogyan sikerül, én speciel jobban szeretem a pufibb darabokat, de a lényeg, hogy egyforma vastagak legyenek!), szúrjunk ki formákat, tegyük sütőpapíros tepsire, majd előmelegített sütőben 8-10 perc alatt süssük őket készre. Semmiképpen se süssük túl őket (akkor jó, ha már van egy enyhén világosbarna színe, de még picit puha) és lehetőleg ne nyitogassuk a sütő ajtaját sem.


Eddigi tudásom szerint jól záródó dobozban megpuhulnak a dolgok... ez a mézeskalács azonban könyörtelenül megcáfolta a fenti elméletet. Kemény maradt. Nem fogbeletörősen, betontörősen, de nem sikerült elérnem a vágyott, lágyan elomló állagot. 

PS. 3 darabot kinnt felejtettem az asztalon, és... 4 nap múlva tökéletesen puhák voltak. Hát hol van a levegő szárító hatása?!