2014. január 4.

ha az élet a kezét nyújtja, ne félj elfogadni

Meg kell változtatnom az életem.

Éreztétek már úgy, hogy valami nincsen rendben?
Hogy valami hiányzik? 
Esténként fekszem az ágyamban, és ezen gondolkozok. 
Az életemen.
Amit annak nevezek. Egy kívülről tökéletes, szervezett, fegyelmezett folyamatot. Ami nem több, mint a felszín. Amit ha kicsit megkaparunk, azt látjuk, hogy nincs alatta semmi. Üres. 

Üresnek érzem magam. Most jutottam el odáig, hogy meg tudom fogalmazni: boldogtalan vagyok. Apa azt mondta, rosszul állok hozzá. Hogy azért van az egész, mert pesszimistán gondolkodok.
A szomorú igazság az, hogy nem. Pont, az ellenkezője: a legapróbb dolgokban is meglátom a szépet. Folyamatosan keresem a csodákat. 
A baj talán az, hogy a sok kis apró rész nem tud összeállni egy egésszé, és így eltűnik a semmiben. Elveszik, mintha soha nem is létezett volna.
Mert a valóságban nem üres az életem. Ezer dolgot csinálok.
Az érzelmek hiányoznak. 
A megélt élmények. 
Az átélés. 
Szenvedély. 
A gyilkos önkontrollom. Hogy képtelen vagyok elengedni magam. 
Sőt. Tulajdonképpen azt sem tudom ki vagyok valójában.

Néha eszembe jutnak furcsa dolgok. 
Van, hogy lefekvés után, ha előtte nem köszöntem el apától/anyától felkelek, hogy bepótoljam. Mert eszembe jut, hogy lehet, hogy többet nem lesz rá alkalmam. Mert nem tudhatjuk, melyik az utolsó puszi. És nem szeretnék úgy meghalni, hogy nem búcsúztunk el.
Pali szokott eszembe jutni. 
Elment. 
Itt volt, az életünk része volt, és már nem az. 
Nem haragot érzek, inkább tehetetlen dühöt. Hogy hogy tehette? Hogy hagyhatott itt minket?
És igen, most is sírok. Mostanában mindenen. 

Meghalni. 
Nem tudom miért foglalkoztat a halál, de valamiért dolgozik bennem.
Ha meghalnék, mondhatnám azt, hogy úgy éltem, ahogyan akartam?

Nyáron ragyogtam. 
Nincs rá jobb szó, sütött rólam a boldogság. Semmi különös okom nem volt rá, egyszerűen csak jól éreztem magam a bőrömben. Életemben először azt tudtam mondani a tükörbe nézve, hogy szép vagyok. Úgy ahogy vagyok.

Aztán eljött a szeptember.
A dolgok, az életem egyenes irányban elindult lefelé a lejtőn. Az elutasított egyetemi hely, az el nem kezdett iskola, a haszontalanság érzése. Dolgozni nem mehettem vissza, már felvettek a helyemre mást. De ha őszinte akarok lenni, nem is akartam.  Nem megoldás lett volna. Menekülés. És nem menekülhetek örökké. tValahol mélyen, legbelül tudtam, nem véletlenül alakultak így a dolgok. 
Hogy itt az ideje kézbe venni a sorsom.

Nem sodródni az árral, hanem életemben egyszer végre igazán magamra figyelni. Elengedni a kényszereimet, a gátlásokat, és feltenni a kérdést, hogy mit is akarok pontosan? 

Idő kellett, mire rájöttem, hogy nem azt, aminek a jóságában eddig őszintén hittem. Nem vágyok egy halálomig felvázolt életre. Egy kész, minden apró részletében megtervezett sorsra, amin csak el kell indulni, majd követni a jelzőtáblákat.
Mert ez a legnagyobb hibám. Ez az amitől a leginkább szabadulni szeretnék.
Hogy mindent és mindenkit irányítani akarok. Megszervezni. Miért omlok össze,  a váratlan eseményektől? 
Miért nem tudok lazítani? Kikapcsolódni? Egyszer az életben lelkiismeretfurdalás nélkül nem csinálni semmit? 
Képtelen vagyok aludni. Fekszem az ágyban és nem tudom lecsendesíteni az elmém. Egymást kergetik a gondolatok. Hogy mi az amit elvégeztem, mit kell majd csinálnom holnap, mit fogok enni. Szidalmak. Már megint nem tanultam annyit, amennyit akartam. Már megint többet ettem, mint kéne.
Hol vannak a pozitív gondolatok? Hogy sétáltam egy jót. Hogy megtanultam 30 új spanyol szót. Már az idejét sem tudom mikor dícsértem meg magam utoljára.

A negatív gondolatok, mint valami sötét köpeny, ez alatt a néhány hónap alatt teljesen behálóztak. Végignéztem, ahogyan napról napra egyre kevesebbet látok a világból. Nem tudtam megállítani.

Boldognak lenni. 
Még keresem, hogy pontosan mit is értek alatta, de tudom: ez az egyetlen dolog, amire vágyok. Kitörni abból a ketrecből, amit magam köré építettem. Abból a kalitkából, aminek oly gondosan megterveztem minden apró kis részletét. Megszabadulni attól, amit az életemnek nevezek.

Milyen irónikus. 
Egész életemben mindenkitől azt hallgattam, hogy mennyire irigyelnek. Hogy ilyen céltudatos vagyok. Hogy ennyire tudom, mit szeretnék. 
Az, amire ők annyira vágytak, nos, engem pontosan ugyanaz fog a sírba tenni. 
Félek. Félek felkelni, mert tudom, hogy az a nap sem lesz más. Hogy minden nap ugyanolyan. Egy ördögi kör, amiből nem tudok kitörni.

El kellett mennem
Egyszerűen nem maradhattam tovább. 
Szabadulni akartam mindentől. Mindentől ami ismerős, ami megszokott, ami leköt.



Azt hiszem mondhatjuk, hogy elindultam az úton. 
Repülőn ülök. 

Útban Peru felé.

20 megjegyzés:

  1. Olyan büszke vagyok Rád!! Csak felnézni lehet arra, aki ennyire keresi önmagát!
    Kívánom, hogy egy boldog ( névnapos) Panka ugorjon a karjaimba fél év múlva!

    VálaszTörlés
  2. Nekem, mint egyszeri olvasónak egy óriási meglepetés. Ahogy ezt leírtad, fenomenális. A hosszasan taglalt negatív dolgok után három szóval megfordul az egész.
    Szerencsés kalandot kívánok!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm István! Remélem többedszerivé válsz! ;)

      Törlés
  3. Válaszok
    1. Én csak nemrég láttam a filmet (amikor írtam róla), és engem is megdöbbentett a hasonlóság! :)

      Törlés
  4. Panka, ragadd meg ha megtaláltad és soha ne ereszd el!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :) Félek, muszáj lesz, máskülönben elveszik az értéke...

      Törlés
  5. Már azért büszke vagyok rád így ismeretlenül is, hogy mertél lépni. Jó utat, sikeres önmegvalósítást kívánok Neked! Azt hiszem sokan tanulhatnának tőled - többek közt én is :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm tejszínhab :) nem csak magamnak szánom a felfedezéseket, hanem mindenkinek, úgyhogy amit csak tudok, megosztok itt is!

      Törlés
  6. Olyan szinkronisztikusan halad az életünk, hogy még így ismeretlenül is olyan, mintha mindig is ismertelek volna. Hihetetlen! És tudom, hogy ezt leírtam már egy párszor... Ugyanez az eszmefuttatás zajlik az én fejemben is egy jó ideje, és én is Perut érzem egy lehetséges megoldásnak. Pontosabban én egy ayahuaska utazást szeretnék végigcsinálni. A másik tervem, ami talán kihozhat a saját börtönömből, amit én magam tartok zárva a szigorú önkontrollal, irányítás- és tökéletességmániámmal, az egy visszavezetés egy előző életbe (habár régen már próbáltam, de annyira erős volt az önkontrollom, hogy nem sikerült, de hátha most sikerülne, mert szükségét érzem). Talán történt velem valami valamikor, ami miatt most olyan reménytelennek látom a kitörést a ketrecemből...

    Szívesen olvasnék többet arról, hogy miért Peru, és hogy mi mindent élsz át ott. Nagyon ügyes vagy! Kívánom, hogy találd meg azt a kulcsot, és szabadítsd fel önmagad! L.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó L., örülök, hogy így érzed, ha gondolod, ha van kedved... írj, és összehozunk egy találkozót, szívesen megismernélek! Mind az ayahuaska utazás, mind a visszatérés izgalmasan hangzik, tiszta szívemből kívánom, hogy azt kapd tőle, amit vársz... talán majd egyszer én is belevágok ;)

      Törlés
    2. Igen, jó lenne egy találka, szívesen megismernélek (igazából is)...., de jelenleg Írországban élek, és egy évben egyszer megyek haza (Pesten csak átszállok) kb. 2-3 hétre. Persze ez nem jelenti azt, hogy valahogyan ne botolhatnánk egymásba "véletlenül" ;) Talán, mikor hazajössz, és ha én is pont otthon leszek, össze tudnánk hozni egy találkát. Addig is figyelemmel kísérem az életed itt, és nagyon sok erőt és kitartást kívánok Neked!

      Törlés
    3. Szuper lenne, ha otthon levőnek érzel ;) mindenképpen keress meg, kérlek!

      Törlés
  7. Ejha! Szóhoz sem jutok. :) Sok sikert kívánok Neked! Kíváncsi vagyok, mit csinálsz Peruban, és folytatódik-e továbbra is a blog?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. MIndenképpen folytatódik, szegényke már az oldalbordámmá nőtte ki magát ;)

      Törlés
  8. Hű, csak most olvastam visszafele, és jutottam el idáig a legújabb bejegyzésed óta... Nem semmi, jól meglepődtem!:) Mindent, amit szeretnél a továbbiakhoz!:)

    VálaszTörlés