Túrós - kukoricás sült papadtészta paradicsomszósszal

Társfüggőség.
Azt gondolnám engem nem érint a probléma, az utóbbi héten, mégis többször szembejött velem. Szociológián, pszichológián, és a keddi piknik alkalmával is. A barátnőm enyhe lelki roncsként jelent meg a helyszínen, még az általam ráruházott salátakészítési feladatot sem sikerült összehoznia. Később persze érthető lett a helyzet: pasiügy. Előző nap, ráadásul pont ugyanott, ahol mi találkoztunk. Hű. Meglepően jó az hely- és időzítőképességem.
A "Sohase érezz úgy valaki iránt, hogy ő jelentse neked a mindent." című mondat elhangzása után pedig felcsaptam pszichológusnak. Mostanában tűnt fel, hogy bizonyos helyzetek előhozzák belőlem a problémamegoldó készséget, és meglepően okos dolgokat tudok mondani. Csak kinyitom a számat, és ömlik belőle. Gondolkodás nélkül, mintha egy kömyvből olvasnám.
Az már más kérdés, hogy az egész nem több, mint szöveg. Szavak. Kimondjuk őket, és már el is szálltak. Mint egy gondolat. Voltak, de tulajodnképpen sohasem léteztek. De úgy látom a legtöbb embernek jól esnek. Pláne a nehezebb időszakokban.
Talán azért, mert azt az illúziót keltik, hogy a megoldás ott van tőlünk egy karnyújtásnyira? Hogy csak el kell hinni amit mondanak, és minden újra szuper lesz? Ki tudja. De tekintve, hogy a gondolatnak mekkora ereje van, még az is lehet, hogy VALÓBAN ennyi. Csak el kell hinni, és teljesül.


De mi is az a társfüggőség? Létezik egyáltalán? És ha igen, akkor hol húzódik a határ az egészséges ragaszkodás és beteges függés között? (Úgy látom kicsit sok a jóból a heti 2 szociológiaóra...)
Nos, nyilván mindenki el tudja dönteni maga. Mert ez beállítottságtól (is) függ. Hálát adok az égnek, hogy jómagam, legalábbis az eddigi statisztikák alapján, nem kerülhetek olyan helyzetbe, mint Sz. Egyszerűen nem az a típus vagyok. Nem tudok végtelen odaadással tekinteni valakire, ragaszkodni, függeni tőle, a kezébe helyezni a sorsom. Nem. Nem tudnék, és nem is szeretnék a szabadságomról / önállóságomról lemondani.
Azonban ez a fiúk számára egy cseppet sem vonzó, ezért tartok most ott, ahol. Társas kapcsolat (mármint "szerelmi") az életemben mondhatni nulla. Mondhatni nélkül.
Én nem keresem, és ő sem engem. Egyszerűen úgy érzem, nem tudnám már hova szorítani az életemben. Pedig néha elképzelem, hogy nem lenne rossz, főleg, mikor látok egy-két békésen sétálgató párt, akikről egyszerűen süt a harmónia. Na olyankor érzek egy parányi irigységet. De szerencsére a józan eszem mindig elöl van, és emlékeztet, hogy én nem vagyok ilyen. Nem tudom magam ennyire valaki másra hangolni, vagyis ilyen állapotot sem tudnék produkálni.

Lényeg a lényeg: jól megvagyunk egymás nélkül.

Kiábrándultan hangzik? Pedig nem az.

Egészen egyszerűen csak őszinte.

Ezt válaszoltam annak a férfinak is, aki tegnap az utcán megállított. Békésen sétálgattam hazafelé, amikor megállt mellettem egy letekert ablakú BMW. A benne ülő nagyjából apukámkorú férfi érdeklődött, hogy hol találja az x hotelt. Mutattam: nagyjából 20 méterre előre.
Megkérdezte, hogy hazafelé megyek? Mondtam igen. Aztán, hogy tanulok még? Igen, az orvosin. "Ó, hát az szuper, a volt feleségem is orvos. Mit sportolsz?" Tessék? Itt már elkerekedett a szemem. "Látszik, hogy sportolsz valamit." Ööö, hát igen. Vízitorna. "Vízitorna? Na az, szuper. Figyelj, itt laksz a közelben? Elvihetlek?"
Neem, köszönöm. "És nagyon sietsz? Vagy tudunk beszélni pár percet?" Háát, igazából lenne dolgom. "Na, ha leparkolok a hotelnél, akkor megvársz? Vagy beülsz? Neem, azt semmiképpen sem. "Jó-jó, értem én, persze, idegen autójába, de akkor csak egy pár percre." Ööö, jó. Persze.

És megvártam. Illetve odasétáltam, ő meg kiszállt az autójából.
Nem tudom, mi ütött belém. Miért nem mondtam nemet? Talán mert nem akartam bunkó lenni? Vagy kíváncsi voltam, hogy mire megy ki az egész? Vagyis bocsánat, tudtam, hogy mi a cél, de érdekelt hogyan tálalja?
Bemutatkozott, és nagyon lelkesen vigyorgott végig. Aztán érdeklődött, hogy szoktam- e itt járni,mire mondtam hogy igen. Nyilván. Mindennap, haza az iskolából. "Szuper, az szuper." Ezenkívül nem nagyon tudott mást mondani. Akkor majd gyakran jár erre. Mosolyogtam, és kezdtem örülni, hogy ennyivel megúszom a dolgot. De el lehet- e engem érni máshogy is. Mobil, vagy ilyesmi. Óvatosan elhintettem, hogy főzök, és blogot írok, de nem vette a lapot. Én meg arra gondoltam, hogy háh, na most szúrta el a dolgot (idézőjelesen), és végül belementem, hogy leírom az e-mail címem. Vártam volna, hogy elővesz egy papírt, vagy jegyzetfüzetet, de neem, előkapta az iphone-ját. Na itt elkezdtem nevetni.
Ez a kütyümánia minden pasit megfertőz?
És itt lett az az érzésem, hogy mintha aput látnám magam előtt. Egy az egyben. Jól szituált 40-es férfi, a kopaszodás jeleivel a fején, néhány ránccal a szeme körül, jó kocsival, munkahellyel és ennek megfelelő pénztárcával. A probléma csak annyi, hogy egy 19 éves lányt akar megfűzni.
Félreértés ne essék, nem tartom öregnek az úriembert. Mint ahogyan aput sem. Vagy a korabelieket.
Csak egyszerűen... nem gondol bele, hogy fordított esetben ő mit szólna, ha a lánya egy vele egykorúval menne haza? Mert biztos, hogy van gyereke, láttam a kisülést a háta mögött. Szerintem minden "normális" ember elborzadna elgondolkozna. Vagy legalábbis nem tartaná egészségesnek.

Pedig ha tudná, hogy nálam még csak nem is próbálkozott rossz helyen. Mármint abból a szempontból, hogy bírom az idősebb pasikat. Sőt. A velem egykorúakkal nem igazán értem meg magam. Mármint érzelmi szempontból.

De azért vannak határok. 

Bennem. Mert nem vagyok hajlandó olyan emberrel együtt lenni, aki nem hozza ki belőlem azt a bizonyos valamit. Aki nem fog meg. Akivel nem tudok felszabadultan beszélgetni. Akivel feszélyezve érzem magam. 

Tészta fűszeres paradicsomszószban sütve... hmm. Az igazi "komfortfood" őszre, a hazait, az indiaival vegytve. Bár a papad tészta ilyenformájú felhasználásáért ott szerintem meglincselnének. Én azonban képtelen vagyok száraztésztát ropogtatni.


Hozzávalók 1 személynek:

fél cső kukorica

kisebb fej vöröshagyma

olívaolaj

3 nagy evőkanál túró

3 nagy evőkanál sűrű joghurt

fél maréknyi spenót

só, feketebors

1 teáskanál méz

1 kis ágacska rozmaring

fél citrom leve

3 papadtészta (nálam feketeborsos)

1,5 dl sűrített paradicsom

fokhagymapor

2 dkg ementáli

Serpenyőben olívaolajat hevítünk. Kissé barnásra sütjük (odakapatjuk...) benne a hagymát és a levágott kukoricaszemeket is, majd beleszórjuk a csíkokra vágott spenótleveleket, és éppencsak "összeugrasztva" őket, levesszük a tűzről.

Ezalatt a túrót, joghurtot, sót, borsot, citromlevet, mézet, és apróra vágott rozmaringot összekeverjük, majd legvégül a hagymás-kukoricát is beletéve félretesszük.

Vizet forralunk. Egy mély, de mégis jó nagy tányérba tesszük a papadtésztát, ráborítjuk a vizet, és 15-20 másodperc alatt al dentére "áztatjuk". Egyesével! eljátsszuk mindháromnál ugyanezt a procedúrát. Ezután áthelyezzük egy másik tányérba (igen, ez erősen edénykoszolós étel) - ami lehetőleg jó lapos legyen - a közepére tesszük a töltelék harmadát, majd feltekerjük, és szorosan egy kis tűzálló tálkába helyezzük.
Ráöntjük a paradicosmszószt, megszrójuk kb. 2 mokkáskanálnyi fokhagymaporral, a tetejére szórjuk a nagylyukú reszelőn átdolgozott sajtot, és annak függvényében, hogy azonnal vagy később esszük csak meg, hűtőbe helyezzük, vagy 190 fokos sütőben 15 perc alatt készre sütjük.

Forrás: Naturally Ella

Tökmaglisztes palacsintatorony sajtos - gombás töltelékkel

Amikor hétfő esténként (6 órakor) megyek haza latinról, már igen fáradt vagyok. (Sajnos ezek az órák nem a hivatalos iskolaépületben vannak, hanem a 4. kerületi kihelyezett részlegen. Ami plusz 40 perc csatangolás.) Rendszerint nem futja többre, minthogy elnavigálok a metróig, a 11 megálló alatt pedig erőt gyűjtök ahhoz, hogy utána átszállva a villamosra, az is hazavigyen. Csak állok csendben a falhoz szorulva, és azon kapom magam, hogy gyakorlatilag "kibámulok a testemből". Mintha nem a része lennék. Vagy a részem lenne (nézőpont kérdése). De ez jó. Pihentet.
Ilyenkor már nincs kedvem beszélgetni, bugyuta vicceken hangosan nevetni, sokkal jobban esik hallgatni. Hiszen a csend olyan békés. Még akkor is, ha csak belülről jön. Mert az éppen elég.
Ilyenkor tudok figyelni másokra. És érdekes: mindig mélyen elgondolkodva jövök fel a mozgólépcsőn.

Most is.
A mellettem álló (szintén a SOTEn, de más szakon elsőéves) 2 lány mély eszmecserébe bonyolódott az idővel kapcsolatban. Az egyik váltig állította, hogy ő bizony szörnyen el van késve, mert 19 éves, és még csak most kezdi a sulit, bezzeg a szomszédja, aki most 22, már másfél éve Törökországban dolgozik (ha jól értettem fél évet ő is töltött ott), mert már 20 évesen befejezte az egyetemet. A másik delikvens szaporán bólogatott, és siratta a sorsát.

Tik-tak.
Te jó ég. Mi történt az emberekkel? Hova sietnek? Ezért nem vagyunk boldogok, mert mindig a jövőre koncentrálunk. Hajtjuk. És lemaradunk a jelen örömeiről.


Vagy... én gondolkozom rosszul? Valóban el lennék késve? 19 évesen? (Ez olyan, mintha egy megszülető csecsemőnek mondanánk, hogy bocsika, akkor kapkodd magad, mert már 5 órája jelenésed van.)
Nem. Egyszerűen nem tudom elhinni. Pontosan így jó minden, ahogyan most van. Nem a középkorban élünk. A lányoknak nem kell 16 évesen férjhez menni, és szülni. De 18 évesen sem. Vagy 20.

Ellenben tanulni nem árt. Hátha több haszna lesz, mint egy kisbabának. (Egy kisbabából ugyanis nehéz eltartani egy másikat. Bár a csodás nagycsaládos kedvezményeknek köszönhetően kettővel egy harmadikat, már nem is olyan nehéz.)

Én szeretem az életem. Pont úgy, amilyen.
Pedig nem tökéletes. Közel sem. De az enyém.
Azért igyekszem alakítani. Formálni, de csakis magam miatt. A saját örömömre.
Próbálok a "mában élni, hogy a pillanatok ne szaladjanak el mellettem. De nehéz. Sokat elszalasztok, de tudom, hogy mindent úgy sem lehet átélni.
Kell egy "prioritási sorrend".
Nekem ebben a főzés, a sport, a blog (magába foglalva az írást és fényképezést) és a család van a dobogón. A barátokat pedig igyekszem szintén feltuszkolni a pódiumra, de... Próbálkozom na. Egyszerre mindig csak egyet. Mert én úgy szeretem. Így tudok maximálisan figyelni az illetőre, és ilyenkor érzem úgy, hogy igen, hasznosan töltöttem az időmet.
Nekem nem pálya a bulizás. Szeretném (na jó, ez hazugság), de nem. Úgyhogy kerülöm. Illetve szerencsére nem is nagyon keresztezzük egymást. Mert ez nekem így jó. Pont.

Hiszek a minőségi kapcsolatok fontosságában. Hogy biztonságot adnak. És ez nekem a család.
Hazamenni mindig jó. Sőt, így, hogy ritkábban van rá alkalmam, még értékesebbnek tűnik.
Főleg, hogy hétvégén van. Ilyenkor senki sem rohan, van időnk egymásra. Beszélgetni, elmenni sétálni, együtt lenni.

Mert ez az otthon. A kutyaszőrös, csokiskekszillatú otthon.

Ezek a kis palacsintaépítmények most a vasárnapi ebédet jelentették. Az egész családnak. (Ha tudnátok, hogy ez milyen nagy szó!)
Különlegessége, hogy a liszt egy részét kicseréltem tökmaglisztre, amitől a tészta kapott egy igen kellemes ízt, és egy kissé zöldes színárnyalatot.
És hogy a liszt honnan van? Másoknál itt az szokot következni, hogy a nemtommilyen biobolttól kaptak egy csomagot, hogy próbálják ki a termékeiket, és aztán ilyen néven kuponkód, kedvezmény blablaba... nos, nekem egy Pali nevű "beszállítóm" van, aki a szülinapomra lepett meg, egy hatalmas szatyornyi különlegesnél különlegesebb dologgal. Mint ez.
Nagyon köszönöm, tökéletes ajándék volt!!! :)


Hozzávalók 5 személynek
a palacsintához:

2 tojás

2,5 dl tej

1 csipet só

8 dkg tökmagliszt

10 dkg rozsliszt

fél evőkanál olívaolaj

nagyon bubis ásványvíz a megfelelő állag kialakításához

A hozzávalókból a szokásos módon palacsintatésztát készítünk, majd vékony palacsintákat sütünk belőle.

a töltelékhez:

60 dkg barna csiperke

3 nagy evőkanál túrósajt

szerencsendió, feketebors, só

1 kisebb csokor kakukkfű

pici olívaolaj

A gombát megtisztítjuk, felszeleteljük, majd a felhevített olajon a hagymával együtt "aranybarnára" sütjük. Ha elkészült, levesszük a tűzről, és még forrón hozzákeverjük a sajtot, hogy elolvadjon. Belecsipkedjük a kakukkfűlevélkéket, majd ízesítjük a fűszerekkel.

összeállítás:

A palacsintákat még melegében megtöltjük (ekkor kevésbé törik), de ügyeljünk rá, hogy elosszuk a tölteléket, ne csak "halmozzuk". (Így a sajt összetartja majd a kis hengereket.) A rudakat 3 nagyjából egyforma részre vágjuk, amiket sütőpapíros tepsire állítunk, úgy, hogy ellentartsanak egymásnak. A tetejére jó sok reszelt sajtot (nálunk füstölt) halmozunk, ami nem csak hogy finom, de később egyben is tartja majd az építményeket.

200 fokos sütőben kb. 15 perc alatt átsütjük.

Szilvacsatnival (hamarosan!) és salátával esszük, kinek hogy ízlik jobban. :)

Inspiráció: Palifőz fb oldalán látott kép

Sült spenótos - sajtos humusz

Végre itt a hétvége!

Szeretek az egyetemre járni, meg az órák is izgalmasak (bár ma tudatosult bennem, hogy rendszerint csak azokat várom, aminek semmi köze a biológiához, mint biofizika, közegészség, pszichológia, vagy a hivatás és világkép), de ma már nagyon úgy léptem ki a díszes vaskapun, hogy kell.
Kell a pihenés.
Ami annyira nem is az, mert vagy 6 féle könyvet viszek haza, de azért otthonlét. Kikapcsolódás a hétköznapokból.
Mellesleg tök jónak tartom, hogy szó szerint is utaznom, kell, hogy "hétvége legyen", mert így még jobban elkülönül egymástól a kettő.


Nem mintha bármelyik rossz lenne, nem. Semmiképpen sem. Imádok itt lakni. Csomó új dolgot tanulok.
Meg ő is.
Például folyton felhívom a figyelmét, hogy mennyire nem takarékoskodik az energiával. Cserébe egy ideje ő is elkezdett csipkelődni, hogy mekkora pazarlás mondjuk az, amikor 1 darab padlizsánt sütök 200 fokon 1 óráig, vagy ha az előmelegített sütőt 20 percig várakoztatom. Ő ugyan csak viccből teszi a megjegyzéseket, nekem azonban szívügyem a környezet, így igyekszem ezekre az apró (vagy néha nem is annyira) dolgokra odafigyelni. Kis idő alatt, kitapasztalva a villanytűzhely rejtelmeit, egy egészen takarékos módszert tudtam kifejleszteni. Egyrészt sokkal hamarabb lekapcsolom, mint a gázos testvérét, mivel a sütőlap még jó sokáig ugyanolyan forró, másrészről pedig nem hagyom magára (és felejtkezem meg róla), mivel a konyha, a nappali és a szobám egy és ugyanazon légtérben helyezkedik el. (Most mondjátok, hogy nem egyenesen rám lett kitalálva. ^^)
És ami a lényeg: ezen aprócska trükkök segítségével olyan döbbenetes felfedezést tettem, minthogy tudok főzni konzervszintű csicseriborsót (bár csak sejtem, hogy ilyen lehet, mert valójában még sohasem volt a kezemben, mivel gyűlölök mindenfajta alumíniumdobozos szemetet). És hogy ez mit takar? Tökéletesen egybenmaradt (még a héja sem ázott le!), szilárd volt, de mégis vágható, úgyhogy azon elméletem, miszerint szárított dolgokat képtelenség normálisan jól kinézve ehetővé tenni, megdőlt.

Itt az (igencsak finom) bizonyíték.

Melegen langyos pitával és zöldségekkel (én répával ettem), másnap hűtőhidegen, egy jó kis magos kenyérre kenve...hmm, szívvidító.


Hozzávalók 2 személynek:

7 dkg csicseriborsó

1-1,5 dl a főzőléből

1 nagy marék friss spenótlevél

6-7 nagy bazsalikomlevél

1 fokhagymagerezd

só, feketebors

1 evőkanál olívaolaj

3 evőkanál reszelt ementáli

A csicseriborsót éjszakára beáztatjuk (kb. 3szoros mennyiségű vízbe), majd másnap egy vízcsere kíséretében megfőzzük. ( Miután felforrt - szigorúan fedővel - egy csapott mokkáskanálnyi szódabikarbónát teszünk a vízbe, ami miatt negyedére rövidül a főzési idő.)

Előkészítünk egy mixert. A spenót, főzőlé és a sajt kivételével minden hozzávalót beleteszünk, és krémesre dolgozzuk. Ha túl sűrűnek ítéljük - az lesz -  higítsuk a főzőlével. A "nyers" humusszal ellentétben ez legyen inkább kicsit folyós, mivel a sülés folytán úgyis veszít a nedvességtartalmából. Ha elértük a megfelelő állagot, tegyük bele a megmosott spenótleveleket, és ismét indítsuk el a gépet, azonban éppen csak pár másodpercre, mert nem a pürésítés a cél, inkább csak "darabolás". A legvégén keverjük bele a sajt felét is, majd simítsuk egy pálmaszírral kikent sütőtálba. Szórjuk a maradék sajtot a tetejére, majd tegyük 200 fokos sütőbe, ahol kb. 20 perc alatt el is készül!


Forrás: Naturally Ella

Diószalámi, szülinapok

Apa jó ember. Nagyon jó.
Ez az egy jutott eszembe, amikor láttam, hogy kézenfogva vezetgeti az édesanyját a térdig érő vízben. (Szegény mamának valami 20 évvel ezelőtti rossz emlék hatására lett egy olyan beidegződése, hogy ha elengedi a korlátot, bele fog fulladni, még a bokáig érő vízbe is.) Nagylelkű. Mindig azt mondja, hogy amíg megteheti, hogy másoknak ad, miért ne tegye? (Anya elmélete hasonló, csak annyi a különbség, hogy ő ezt elesettek/szervezetek/hajléktalanok=rászorultak irányába mutatja, míg apa csak és kizárólag a rokonságban kamatoztatja.)

Ez a mostani hétvége is olyan volt. "Minőségi idő", ahogyan ő nevezte. Egy minőségi helyen. Vagy egy aquavillát minek hívunk?
Szóval összegyűlt a család. Mi, a testvéréék, és persze az anyukájuk. Akinek a novemberi szülinapját ünnepeltük. Mikor az övé volt most.

Összességében jól sikerült. Kicsit ugyan fájlaltam, hogy elúszott a hétvége és semmit sem tudtam intézni, de azzal vigasztaltam magam, hogy ilyen úgysem lesz többet.
Szóval különleges alkalom volt. Lehetőség nyílt kicsit jobban megismerni a nagybátyámékat, egy olyan oldalukról, amit eddig nem tapasztaltam. És ez jó. Sokkal pozitívabb képet mutat, mint az eddigi villámlátogatások felszínes tapasztalata.
Vagy az, hogy 2 napra szobatársak lettünk az unokahúgommal. 17 éves. Keresi az útját, ugyan azt hiszi, már megtalálta. Még nem tudja, hogy közel sem.
Rengeteget beszélgettünk. Őszintén mesélt. Mindenről. Én pedig hallgattam, és rendkívül örültem, hogy már múltidőben beszélhetek az ezidei tapasztalataimról. Önkéntelenül is arra gondoltam, hogy basszus, öregszem. Minden megélt évvel, hónappal, nappal, órával és perccel egyre több van mögöttem.

Természetesen a főzés sem maradhatott el. Nekem csak magamról kellett gondoskodnom, a "köz" étkeztetését a nagynéném intézte, a spontaneitás ellenére igencsak szervezetten. Kissé ugyan bekavart egy félreértés, miszerint lesz sütő, de azért igyekeztem túllépni a helyzeten. Még ha összvissz 3 sütős étellel, és egy sütőtállal készültem is.
A diószalámi is itthon készült, már majd' 2 hete. De eláll. Csak a tofu szavatossági idejét kell figyelni. És mielőtt bárki" rosszra" gondolna, leszögezném: eddig sem volt, és ezután sem lesz különféle bolti húspótlót, "vegakolbászt" és hasonló készítményeket tartalmazó tartalmazó recept. Nem. Azért vagyok vegetáriánus, mert sajnálom az állatokat. És nem mellesleg nem is hiányzik a hús. Semmilyen fomrában. Szerencsére a húsos ételek sem, így az efféle csodadolgokat sem preferálom. Mellesleg a vegetarianizmus attól szép, hogy más. Nem azért mert ugyanaz, csak éppen más anyagokkal.
Pont most akadtam rá  Ana írására, örülök, hogy nem csak én gondolom így. :)

Persze lehet kérdezni, hogy akkor ez mi. Na igen, diószalámi.
Szalámi? Mert rúd alakú és szépen lehet szeletelni? Nos, igen. A receptet Magdinál találtam, és már az elolvasásakor nagyon kíváncsi lettem. Tényleg össze fog állni a massza? És át is sül?
Igen. A recept tényleg szuper, és igen jó ízű. (A többiek állítják, hogy kicsit olyan az íze, mint egy száraz májasnak (valószínűleg a kömyénymagtól), de én erről nemigen tudok nyilatkozni, mive fogalmam sincs, milyen íze van egy hurkának.)
Azt mondom, hogy egyszer mindenképpen érdemes kipróbálni, mert igen jó alternatíva a zöldségpástétomok, sajtok mellé, vagy helyett.


Hozzávalók 2 db 20 cm-es rúdhoz:

kb. 15 dkg pirított, majd darált dió

10 dkg tofu

2 evőkanál tönkölydara

1 csapott evőkanál lenmag

1 fej fokhagyma

1,5 mokkáskanál só

1 teáskanál köménymag

1 teáskanál mustármag

3 szál borsikafű

feketebors

1 szűk evőkanál olívaolaj

1 szelet teljeskiőrlésű tönkölykenyér vízzel átnedvesítve

víz

Előveszünk egy turmixot. Belepakoljuk a hozzávalókat, és összedolgozzuk. Közben óvatosan adagoljuk hozzá a vizet (kanalanként), hogy egy formázható/gyurmázható, de még nem túl nedves masszát kapjunk.

Vágjunk le 2 db alufóliáttéglalapot, ebbe fogjuk beletekerni a diórudakat.

Melegítsük elő a sütőt 200 fokra, és süssük benne 30 percig becsomagolva. Ezután bontsuk ki, és még nagyjából 10 percig pirítsuk.

Hűtőben zacskóba csomagolva tároljuk.

Felnőttnek lenni...

...nehéz.
Nagyon nehéz. Napról-napra nehezebb.
Pedig azt hittem könnyebb lesz. Mármint könnyebb, mint a gimi. Hogy majd lesznek órák, persze, de kevesebb időt kell suliban tölteni, mivel megnő az otthoni tanulás mértéke jelentősége.
És nem.
Hétfőn fél 7, szerdán fél 6, csütörtökön 4 óra körül érek haza. Úgy, hogy elindultam otthonról reggel fél nyolckor. Meg még nem csináltam aznap "semmit". És ez elkeserítő.
Mint ahogyan az is, hogy nem haladok előre. Semmit. Vagy alig. Ami tuéajdonképpen semmi.
Elkezdtem ugyanis egy ún. "tudú listát", mikor láttam, hogy lesz némi külsős tennivalóm (is) az egyetem elkezdésével kapcsolatban, mint jegyzetek, felszerelés, papírok. Nos, neki is láttam buzgón intézkedni, azonban a dolog sajnos nem olyan hatékony, mint hittem. Mert nem rajtam múlik. Mert milyen dolog az, hogy amíg fehérvári lakcímem volt, addig bármelyik pesti tüdőszűrőben elláttak volna, ideiglenes pestivel viszont csak oda ahova az tartozik?!
Igyekszem, csinálom, de a gondolatjelek csak gyűlnek. Demoralizáló.
És tisztán látom (hála a pszichológia alapjai című rendkívül hasznos tantárgynak), hogy túl sok a stressz. Iszonyú feszült vagyok.
A dolgok elérték azt a szintet, amit egyszerűen már nem tudok kezelni. Olyan érzékeny vagyok, hogy egészen apró dolgokon is sírni kezdek. Legújabban naponta többször. Én. Aki előtte SOHA nem sírt.
De kikívánkozik. Amikor nem tudom magam megvédeni, amikor látom, hogy mekkora hajcsomók maradnak a kezemben...rettenetes. Gyűlölöm, félek, és nem tudom mi lenne a megoldás.

Szóval vihar van a tengeren, a hajóm hamarosan fel fog borulni. De lehet, hogy már meg is tette. Tudatos védekezés. Ez kellene.
De még a tortázás sem segített. (Pedig iszonyúan örültem Gabi emailjének. Meg milyen régen volt megrendelésem...) Sőt.
Csak hab volt a tortán.

Nem is állt össze a málnás krém.