2014. július 29.

a meg nem valósult léböjtkúra

Már többször elhatároztam, hogy végigcsinálom.
Hogy szépen megtervezem, betartom, és minden szép és jó lesz, ahogyan a nagykönyvben meg van írva.
Nem jött össze. Sohasem.
Mindig pontosan elképzeltem, kitaláltam az apró részleteket, táblázatot készítettem, a kezdést megelőző éjszaka pedig izgatottan feküdtem az ágyamban. Aztán az első napon az ötödik haskorgásnál feladtam. Mert egy puding vagyok.

Nálam ez nem az éhezésről szól.
Nem csak arról.

A helyzet az, hogy a viszonyom az ételekkel... nos, fogalmazzunk úgy tisztázatlan. Egyfelől ez jelenti az életem legnagyobb (és tulajdonképpen legboldogabb) részét, másrészről viszont a legtöbb problémámat is.
Ez a diplomatikus verzió.
A valós pedig az, hogy 13 éves korom óta evészavarral küzdök. Olyan, mint egy törött csont: egyszer zavar keletkezett a rendszerben, és azóta nem tud megjavulni. Ebben élek.

Ez az életem.

Erről szól a nap minden perce, minden egyes étkezés.
Számomra az evés nem kapcsolódik össze az éhséggel. Az esetek nagy többségében nem azért eszem, mert éhes vagyok, hanem mert szükségem van az evéssel kapcsolatos ingerekre. Az elkészítés folyamatára, a tapintásra, az illatokra. És legfőképpen: a rágásra.

Ennek a jelentősége akkor csúcsosodik ki igazán, amikor ideges vagyok: eszméletlen mennyiségeket képes vagyok eltüntetni, anélkül, hogy egy nüansznyival is teltebbnek érezném magam. Orális frusztrációkezelés, gondolom senkinek sem ismeretlen a fogalom.
Egyik süteményt tüntetem el a másik után, anélkül, hogy érezném az ízét. Már a hasamnál is érzek egy enyhe szorítást, de mintha nem jutna el az agyamig az üzenet. Elindul, de egy magasabb rendszer felülírja.
Megoldásként használom. Egy szánalmas felületi kezelésről, hogy a gyomromban lévő fájó szorítást kikapcsoljam.

Szeretnék meggyógyulni.
Kellett hozzá idő (méghozzá nem is kevés), hogy eljussak eddig a pontig, de sikerült. Már Én is szeretném. Lassan másfél éve próbálkozom intenzíven, hol több, hol kevesebb sikerrel, és még nem látom tisztán az alagút végét, de tudom, hogy meglesz.
És azt is tudom, illetve a tapasztalatok alapján látom, hogy kérhetek segítséget - de a feladat megoldása rám vár. Rám, nem másra.


A süteményes tányér felett találkoztam szembe Colette kiírásával. Megakadt a szemem a "tiszta fej" kifejezésen.
Elgondolkoztam.
Tiszta fej. Pontosan erre lenne szükségem. Végiggondolni - tisztázni az ételekkel való viszonyomat - ezt pedig lehetne bármikor jobban, mint a függőségtől való megvonásos állapotban?


Nos, nem tudom.
Miután egész délelőtt a fotel és a kanapé között ingáztam, és hiába ittam egyik gyümölcsturmixot a másik után, az éhségem nem szűnt meg (ellenben tej nélkül mindegyik túlságosan vacaknak és édesnek tűnt), nyomasztott, hogy hogyan leszek képes ilyen állapotban 45 km-t biciklizni, ráadásul a kávé hiányától a fejem is elviselhetetlenül hasogatott, úgy döntöttem feladom.

Ez van.

Még mindig puding vagyok.

8 megjegyzés:

  1. Nem igaz, nem vagy puding!! Küzdesz, próbálkozol, kezeled a problémád! Nagyon büszke vagyok Rád!

    VálaszTörlés
  2. Hajrá! Erőt, kitartást, csak rajtad áll (persze, tudom partvonalról könnyű dumálni)! :)

    VálaszTörlés
  3. Keress segítséget, társakat, valakit aki támogat, melletted áll, fogja a kezed!

    VálaszTörlés
  4. Tökéletesen leírtad azt, amit én is érzek. Nos én már azóta tudom, hogy nekem rágni kell, amikor vagy 30 éve egy hónapig Görögországban voltunk, persze nem túl sok pénzzel és főleg az itthonról vitt konzervet ettük a kempingben. Nagyon jól éreztük magunkat, szuper volt; de hazaérkezésünkre Anyukám rántott húst készített - és az volt a csúcsok csúcsa - bele lehetett harapni. (bocs a hús miatt).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, dehogy, semmi probléma, tudod: kinek a pap, kinek a papné ;)

      Törlés