2014. július 31.

az egyáltalán nem réteges scone


Nem szeretem a kategorizálást, de a lelkem egy részének szüksége van rá.
Látnom kell az átléphető határokat, a mozgást korlátozó kereteket. Szabályokat, amiket be lehet tartani, elveket, amikhez lehet alkamazkodni.

Ellentmondás az egész.
Frusztrál, hogy meg van kötve a kezem, de a saját ujjaimmal húzom szorosra a csomót.
Egy újabb dolog, amin dolgozhatok.


Az itteni létemmel is voltak kétségeim.
Kezdve azzal, hogy egyáltalán milyen kategóriájú blogot is írok, milyen arányban "szabad" tartani a kép-recept-személyes írás arányát, illetve az utóbbit: hogy egyáltalán megtartsam-e.
Be kell vallanom, visszaolvastam, és megijesztett. Ugyan én magam írtam, megdöbbentett ez a mennyiségű kételkedés, és... ne szépítsük na: negativitás. Nekem, akit részletekben ér, és közben megélem a jó dolgokat is, fel sem tűnt. Az életem része, pont.
De nem ez az életem. Nem csak ez.
Rengeteg szuper és inspiráló pillanat van a világomban. Rengeteg.
Nem írok róla, mert... nem. Nem jön a késztetés. Átélem, elraktározom, de nem hagy maga után kikívánkozó nyomot.

A nehéz pillanatok - na azok hagynak. Talán másuk nincs is.
Acélfogaikkal belemarnak a lelkembe, és ledöntik a fejemben felépített álomvár egy tornyát. Azét  várét, ami abban segít, hogy ne őröljön fel a világnak az ehhez hasonló része. 

Ehhez kell a blog.

Mintha arra a rövid időszakra kívül kerülnék a testemből, és az ujjaim maguktól mozognának. Mintha a leírt szavakkal a rossz érzések is elhagynák a testemet. Mintha ez megoldást jelentene.


És tudjátok mit? Jelent.
Nem fogom megváltani vele a világot, de magamat megmenthetem. Megmenthetem attól, hogy beszippantson, és olyanná váljak, mint azok, akik ezt a rendszert fenntartják.





A világ rendbehozatala majd ezután következik.


Gyönyörű, több rétegre szétomló scone-t sütni... hát, rajta van a bakancslistámon.
Egyenlőre viszont: képtelen vagyok. Sohasem lesz ugyanolyan, mint a képen. Ami nem meglepő, ha őszintén beismerem, hogy tulajdonképpen mindig változtatok valamin, ám annál inkább furcsa, ha tényleg követem a leírást.

Ezt a receptet azért osztom meg veletek mégis, mert ugyan "leveles" nem lett a tészta, annyira  fantasztikusan könnyű az állaga, hogy akarva sem csinálhattam volna jobbat.



Hozzávalók 6 nagy darabhoz:
1,5 csésze teljes kiőrlésű tönkölyliszt
1 nagy teáskanál szódabikarbóna
1 mokkáskanál só
55 g hideg vaj
1/2 csésze natúr joghurt
1/2 csésze kókusztej

Az elkészítés folyamata igen egyszerű.
Egy nagy tálban keverjük össze a lisztet, sót, szódabikarbónát, egy másik kicsiben pedig a joghurtot és a kókusztejet. A hűtőhideg vajat vágjuk kis kockákra és egy kézi habverő segítségével dolgozzuk össze a lisztes keverékkel. Ne elmorzsoljuk - maradjanak darabok, inkább hozzávetőlegesen oszlassuk szét.
Melegítsük elő a sütőt 200 fokra.
A joghurtos masszát egy spatula segítségével forgassuk össze a liszttel - de itt is a hanyagságon van a hangsúly, a legrosszabb, amit tehetünk, ha túlkeverjük. Egy szinte kanalazható masszát fogunk kapni, ne lepődjünk meg.
Liszttezzünk meg bőven egy deszkát, lapátoljuk rá a masszát, szórjuk meg a tetejét is, és óvatosan próbáljunk belőle magas téglalapot formázni. (Érdemes a kezünkre is tenni egy kevés lisztet.) Fogjunk egy nagy (lisztbe mártott) kést, és vágjuk fel 6 egyenlő részre.
Tortalapát segítségével óvatosan tegyük át egy sütőpapíros tepsibe, kenjük meg a tetejét kókusztejjel, és süssük, amíg aranybarna nem lesz, illetve a beleszúrt fogpiszkáló tisztán jön ki. (Ne tévesszen meg senkit, hogy milyen puha az állaga.)

6 megjegyzés: