"jaj anya
mondjad
nem tudom
dehogynem
mármint, hogy mit mondhatnék
hát amit érzel"
Megálltam.
Amit érzek.
Tulajdonképpen mit is érzek?
Félek.
Őszintén félek az előttem álló évektől.
Attól, hogy így kell leélnem az életem. Hogy nem tudok változtatni.
Hogy mindig valami mást fogok várni. Hogy ez az örökös várakozás fogja kitölteni a mindennapjaimat.
Várok valamire. Valamire, ami sosem jön el. És közben észre sem veszem, de elmegy mellettem minden.
Az életem.
A percek, órák. Napok. Hetek.
Mert minden nap eltelik.
Nem kell hozzá semmit tenni, vége lesz.
Amikor ezen gondolkodok, mindig elkezdek sírni. Mindig.
Mert valahol iszonyúan ijesztő.
Ijesztő, hogy rajtunk múlik mit kezdünk az időnkkel. Hogy nincsen aki megmondja, hogyan kell csinálni.
Hogy nem tudhatod mennyi időd van.
Néha eszembe jut, vajon mennyi időm lehet még hátra?
Órák, percek? Vagy hosszú évek?
Tulajdonképpen mindkét variáció rémisztő.
Valahol nem tudom elképzelni, hogy megöregszem.
Hogy leszek öreg.
Annyi mindennel pusztítottam a testem. Annyi, de annyi dologgal.
És tudjátok mi a legszörnyűbb? Hogy most is pont ugyanazt teszem.
Pontosan ugyanazt.
Pedig nem iszom, nem cigarettázom, és igyekszem egészségesen élni. És mégis, ha az összeset egyszerre is csinálnám, szerintem még akkor is jobb gazdája lennék a testemnek.
Ezek a legszörnyűbb pillanatok.
Amikor realizálom, hogy mit csinálok. Amikor a fürdőszobában a hűvös csempének dőlve zokogva lecsúszok a földre. Mindig az jut eszembe, hogy nem kéne ennek így lennie. Hogy miért van így. Miért csinálom.
Hogy mennyire máshogyan is élhetnék. Úgy, ahogyan az összes 20 éves a környezetemben. Ahogyan a normális emberek.
Eddig őszintén azt hittem, hogy ha nagyon küzdök, nekem is sikerülhet. Újra.
Hogy nem lesz egyszerű, de megvalósítható.
Azt hiszem most jutottam el odáig, hogy belássam: nem. Soha sem leszek olyan, mint "mindenki”. Mindig meglesznek a furcsaságaim, mindig hülyén fogok enni. Mindig kontrollálni fogom magam. Soha nem leszek képes elengedni magam. Soha nem fogok tudni leszokni a hasam/fenekem/combom figyeléséről.
Egyszerűen nem.
A legtöbb amit tehetek, hogy megpróbálom kontroll alatt tartani. Kitapasztalni a határokat. A működési mechanizmusokat.
Menteni a menthetőt.
Régen féltem a haláltól.
Magától a ténytől. Hogy egyszer majd nem leszek.
Nem tudom mit gondoltam, hogy fájni fog?
Most már nem félek.
Illetve… nem tudom. Félek, de inkább attól, hogy lemaradok valamiről. Hogy sohasem tapasztalom meg milyen élni. Hogy nem látom többé anyáékat. Hogy nem ölelhetem meg őket.
Hogy egyedül maradok.
Életem másik különös párosítása.
Félek az egyedülléttől, az időm nagy részét mégis így töltöm.
Mindig is tudtam, hogy szociálisan elég nulla vagyok, de peruban ébredtem rá, hogy ennek is több fajtája van. Hogy a lelki és fizikai szeparáltság között óriási különbség van.
Ezek szerint a lelki az, ami kiüti a biztosítékot.
Otthon is.
Kéremszépen, így lehet néha emberekkel körülvéve is magányba burkolózni.
Ha virtuálisan is, de itt vagyunk neked, remélem ez egy kis erőt ad! Egyébként számomra az elmúlás ténye a legrosszabb. nem a halál maga. Az, hogy csak a "semmi" marad. A nagyim halála után azt hittem, majd kapok vmi jelet, hogy van "odaát", de eddig még semmi. Pedig nagyon közel állt hozzám. Sok mindent másképp csinálnék, ha még élne...
VálaszTörlésÉrdekes, amit írsz. Ha te vagy az, akit otthagynak, az az egyik oldal... én most a saját halálomra gondoltam. De bennem is változik, hogy hogyan élem meg akár ugyanazokat a dolgokat is. :)
TörlésKönnyek gyűltek a szemembe (mint mostanában sokszor), ahogy olvastam a soraidat, mert ÉRZEM és TUDOM mi az, amiről írsz! Ezt a magány dolgot én egyszer úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy akkor tudok boldog magányban lenni, ha van mellettem valaki érzelmileg. Fura, mert mikor párkapcsolatban vagyok (vagy valaki érzelmileg van mellettem), akkor a magányos időtöltéseim tesznek a legboldogabbá, és alig várom, hogy egyedül lehessek. Ha nincs mellettem senki, akkor feladom az antiszociális énemet arra az időre, amíg kimegyek az emberek közé, és "szerzek" valakit, hogy a lelkem megnyugodjon, és újra boldogan a magányba vethessem magam :D
VálaszTörlésA félelem, hogy elmegy mellettem az életem, és hogy valamiért nem merek boldog, felszabadult és kontroll nélküli lenni (mert félek, hogy valami rossz történik, ha ezeket feladom), nálam is pont így működik. Azt hiszem, ha sikerülne legyőzni a megfelelni vágyást, és el tudnám fogadni, hogy ilyen vagyok, amilyen (a furcsa szokásaimmal, az antiszociális énemmel, és a többi hülyeségemmel), akkor talán már boldogabb is lehetnék. Én is gondolkodtam sokat azon, hogy milyen jó lenne azoknak az ismerőseimnek az életét élni, akik olyan felszabadultak, vidámak, élvezik az élet minden percét, nyitottak, barátkozóak, optimisták, kalandvágyóak stb., de rájöttem, hogy ha az ő helyükben lennék, akkor sem tudnék mit kezdeni ezekkel a tulajdonságokkal, mert én egyszerűen nem ilyen vagyok. Nem hiszem, hogy Te, vagy én, vagy a sok hozzánk hasonló ember rosszabb lenne... egyszerűen csak mások vagyunk, másképp rezgünk együtt a világgal, de ugyanúgy a részei vagyunk az egésznek. Fogadjuk el így magunkat! ;)
Örülök, hogy együtt érezhetem Veled a világodat! L.
Boldog magány - a legtökéletesebb szó! :) És igen, el kell fogadni a más hullámhosszt is, mert azokra is szükség van.
TörlésSok ölelést küldök :)
Örülj, hogy különleges vagy! Én eddig azért küzdöttem, hogy olyan legyek mint a "normális" emberek. Aztán rájöttem, hogy olyan nincsen. Hatalmas virtuális ölelés, E.
VálaszTörlésLehet, hogy mindenki másokban látja a "normálisat" ;)
TörlésKüldöm a visszavirtuális puszit :)
Ne keseregj, senki sem olyan, mint mindenki. És mint látod, más is magányos, és más is fél. A világ nem olyan, hogy vagy te, a szerencsétlen, és van az összes többi más, aki boldog, laza, szerencsés. A comb-has-fenék figyelés meg majd minden nőnél megvan, szerintem. Vagy elégedetten, vagy kritikusan :) Kerestél már segítséget? Pszichológus, coach?
VálaszTörlésSenki sem olyan, mint mindenki, mert együtt vagyunk mindenkik. :)
TörlésÉs igen, a világ nem fekete/fehér, a szerepek állandóan cserélődnek. De ugyanazokat a szerepeket is különbözően éljük meg (szerintem). A figyelgetés is általános, de vannak fokozatai, hidd el, tudom! ;)
Az életem meg már egy jó ideje egy hatalmas segítségkérés sajnos, és egyenlőre még nem sikerült megtalálnom a megoldást.