2014. február 28.

miértek, hogyanok és konklúziók


"Az au pair egy fiatal, 18 és 30 év közötti személy, aki nem házas és nincsen gyereke. Külföldre szeretne menni, hogy ott a fogadó családdal éljen egy meghatározott ideig, a kulturális különbségeket megtapasztalva. Az au pairnek lehetősége van fejleszteni a nyelvi készségeit azáltal, hogy a családdal él, megismerni egy új kultúrát és értékes tapasztalatokat szerezni. Cserébe az au pair segít a családnak a gyereknevelésben és könnyű házimunkában."

Ez lennék én. Egy au pair.
Ez voltam Peruban is, és ez vagyok itt Hollandiában is.
Egy au pair.

Gyerekekre vigyázok. 
Segítek a háztartásban. 
Afféle beépített házi rabszolgaként segítőként funkcionálok. 

De nem vagyok egy Mary Poppins.
Képtelen vagyok nem realistán gondolkodni. Nem ésszerűségekben. Észérvekkel. Nekem újdonság volt, hogy valaki akkor sem csinálja meg amit szeretnék, ha teljesen világos és érthető érveket hozok fel neki. Hogy egy 3 éves másképpen gondolkodik. 

Hogy az, ami leírva/elolvasva teljesíthetőnek tűnt, a valóságban már közel sem az.
Nekem nincs türelmem a gyerekekhez. Persze, szépíthető ez a mondat, hogy bizonyos életkor felett már igen, de... felesleges. 
Nincsen.
És ezt akkor is tudtam, amikor jelentkeztem. Amikor odaírtam, hogy szeretek gyerekekkel foglalkozni. Pontosan tudtam, hogy nem így van.
Csak a vágyak. Az akarás. Hogy majd én megcsinálom.
Azt hittem félre tudom tenni…önmagamat? Hiszen ez sem több, mint egy munka. Csak egy feladat, amit meg kell oldani. 



Nem sikerült. 
Egyik alkalommal sem. 
Nem tudok túllépni önmagamon. És ugyan munka ez... de mégsem olyan munka. Itt nem lehet különválasztani az életedet. Mintha a munkahelyeden élnéd a saját életedet is. Ami nem feltétlenül rossz, csak… nekem nem megy.

Mások életét akartam élni.
Csak éppen arra nem számítottam, hogy ehhez fel kell adnom a sajátomat. 
Mit is képzeltem? Hogy folytatom azt, amit eddig, az üres időmet meg kitöltöm egy kis gyerekvigyázással? 
Őszintén nem tudom, de bármi is volt a fejemben, rendkívül naív voltam.


Keltem a gyerekeket. 
Kortól függően elkészítem a reggelijüket-ebédjüket, illetve nyüstölöm őket, hogy készítsék el és egyék meg. 
A kicsit (ha aznap megy), elviszem iskolába. Szerencsére a nagyok már egyedül mennek, mert nemigen tudnék háromfelé szakadni.
Hazaérve rendberakom a lakást: leszedem az asztalt, bepakolok a mosogatógépbe, felsöprök. Elpakolom a reggeli során szétszórt játékokat a nappaliban. (Meglepő módon sok mindenre elég az a 40 perc, amit ott töltenek.) A gyerekek szobájában összegyűjtöm a földre dobált szennyest, bepakolom a mosógépbe, majd a szárítóba. Utána szétválogatom, és visszahajtogatom a szekrényekbe. (Egy nagyjából megegyező méretű fiú és fiús öltözködésű lány esetében ez nem túl könnyű.) Péntekenként mindehhez társul még az összes ágynemű.
Délben elkezdem összeszedni a gyerekeket, majd elviszem őket a sportfoglalkozásra, ha aznap éppen van.
Fél5 körül nekiállok főzni. 
5.45-kor el kell kezdenünk vacsorázni.
6 óra környékén hazaérnek a szülők, és onnantól say goodbye!


Így néz ki egy napom.
Elsőre nem tűnik soknak, de ennek ellenére az au pairség egy teljes embert kíván. 
Nem azért, mert megerőltető (javarészt nem csinálsz semmit), hanem mert mindig jelen kell lenned. És ugyan konkrétan nem csinálsz semmit, ott vagy. Azzal töltöd az idődet, hogy jelen vagy. 
És számomra ez a legnehezebb.


Feladni a szabadságom. Azt, ami az egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) érték az életemben.
Elfogadni, hogy mások rendelkeznek az időmmel. Az életemmel.
Alkalmazkodni. Az Ő életüket élni, úgy, ahogyan ők akarják.

És én erre képtelen vagyok.
Képtelen vagyok feladni a véleményemet, az érzéseimet, alárendelni a saját akaratom másokénak. Megpróbáltam. És nem ment. 
Nagyon nem. Egészen konkrétan az összes problémám, ami miatt eljöttem, mintegy varázsütésre megjelent az életemben. Ez pedig túl sok. 
Kivételesen nem egy kártyavár gyorsaságával, de összeomlottam. Szép fokozatosan, napról napra.

És eljutottam odáig, hogy nem bírom tovább. 
Hogy annyira nem érzem magam jól, hogy ezzel már a saját egészségemet is komolyan veszélyeztetem. És ezalatt nem csak a megtett, vagy éppen meg nem tett dolgokat értem. Ijesztő, hogy a lelki állapotom milyen erősen befolyásolja a fizikai állapotomat.

Belenéztem a tükörbe, és elkezdtem sírni. Ez már nem én vagyok. 
Én nem ilyen vagyok. Én nem ordítok egész nap. Nem kapom fel a vizet a legapróbb dolgokon. Nem beszélek így a környezetemmel.
Én nem vagyok egy hárpia. 


Így most már biztosan mondhatom: hazamegyek.
Haza kell mennem. 
Én... egyszerűen még nem állok készen erre. Se a gyerekekre, se az önállósulásra. 
Mert bármennyire is próbálok nagynak látszódni, rá kell jönnöm, hogy csak egy gyerek vagyok. Ugyanaz a kislány, mint tíz évvel ezelőtt. A szüleim kislánya.
Vacak érzés, amikor neked kell menedzselned az életed, pedig képtelen vagy rá.

Naív voltam. 
Azt hittem, hogy eljövök, és mintegy varázsütésre megoldom a problémáimat. Hogy fél év múlva egy teljesen új emberként visszatérek. Mint a mesében.
Éppen csak arról a tényről akartam megfeledkezni feledkeztem meg, hogy nem a környezet az, ami a zavart okozza. Az a valami bennem van. És velem utazott.

Most is itt van. 
És akkor is ott lesz, ha hazamegyek. Pontosan ugyanúgy.


Nem várok csodát. Már nem tudok hinni bennük.
De magamban még bízhatok. 
És ezt is teszem. Nincs más választásom.



Egyébként ötödikén repülök vissza.

9 megjegyzés:

  1. oké, akkor az amszterdami találka cancel, találka Bp.n - így is oké :) ahogy neked jó :)

    VálaszTörlés
  2. Kedves Panka!
    A blogodból felületesen megismerve azt látom, hogy szüleid tényleg hatalmas szabadságot adtak neked és mellé óvó, támogató környezetet is (anyagilag is). Ezért nehéz szembesülni a "való" élettel. Nagyon szeretem a blogod...szeretem ahogy látod, elemzed a világot illetve saját magad és ahogy ezt le tudod írni (ilyen fiatalon :)
    Nem tudom ismered-e ezeket az oldalakat: http://www.helpx.net/ , http://www.workaway.info/
    Igaz a munkádért cserébe nem kapsz fizetést, de nagyon el tudnék képzelni neked valami biofarmos helyet (szigorúan gyerekmenteset :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm. Nagyon megindított a kommented... minden szempontból. Kedves vagy. Jól látod a helyzetet, tökéletesen. Talán jobban is, mint én.
      Az oldalakat pedig megnéztem, irtó klassz, kár, hogy nem előbb nem akadtamrá, biztosan ezt választottam volna... bár nem tartom kizártnak, hogy így is kipróbálom :)

      Törlés
  3. Elsőre azt gondoltam: valamit, valamiért. Másodikra: önismereti tréning. Harmadikra: én biztosan el sem indultam volna. A fotók meseszépek - bár ebből sem lehet könnyű megélni. Szerintem két lábbal állsz a földön - sikerülni fog!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tudod... valahol mindkettő iagz. Mármint a valamit-valamiért és az önismereti tréning is. A harmadikkal csak te vagy tisztában ;)
      És igen, azt hiszem ez a legnagyobb tanulság, gyerekekkel foglalkozni... művészet. Sokkal több megbecsülést érdemelnének, akik ezt csinálják.

      Törlés
    2. pl. az anyukák? :)

      Törlés
    3. az anyukák is :) és minden pedagógus, ovónéni, gyerekpszichológus, stb.!!!

      Törlés
  4. Sok kitartást kívánok neked, de először pihenj - ezekkel az au-pair sztorikkal túl sok energiát vesztettél szerintem. Töltődj fel, ne várd meg, amíg teljesen lemerül az "akksid". A fotózás, írás ilyenkor nagyon jól jön. És hozz fincsi reggelis képeket - én az evéssel 1-2 hete hadilábon állok, és ez egy csomó problémát magával hozott nálam :S Talán a reggelis képek segítenek. Virtuális ölelés neked!

    VálaszTörlés