2014. január 10.

minden kezdet nehéz

a fejem nézzétek el... 2 és fél órát aludtam
Az első szabadnapom.

Súlyos mélypont. Már előtte is voltak rossz érzéseim, de a tény, hogy el kell töltenem egy teljes napot egyedül, egy hatalmas városban, amiről semmit sem tudok, kiverte a biztosítékot. Kaptam egy térképet, de nagyjából annyit ért, mintha nem is lett volna nálam: egyszerűen képtelen voltam megérteni az utcák csatlakozását, hogy pontosan honnan kell nézni. Elhihetitek: ez sem tett boldoggá.
Úgy indultam el, hogy oké, meglátogatom a közeli piacot, nézelődök, eszek valamit, aztán lemegyek a tengerpartra. Ebből az első azonnal ugrott: fényképezőgéppel ne menjek oda. A tengerhez azért lejutottam, bár az elméletben 50 perces és rendkívül triviális útvonalú sétát, nekem több mint 2 óra alatt, és elképesztően bonyolult útvonalon, a helyiek segítségével sikerült kiviteleznem. És tegyük hozzá azt is, hogy ekkor még csak egy szakadék tetejéről szemléltem a vizet. Szóba elegyedtem egy angolul beszélő (itt ez hatalmas ritkaság) sráccal, aki mint kiderült idevalósi, csak jelenleg Ausztriában dolgozik, és mikor kiderült, hogy honnan is jöttem, kedves ismeretlenből azonnal a haver kategóriába léptem elő. Elmondta, hogy ha 4 dologra figyeljek nagyon: sohase mászkáljak egyedül, ne legyen nálam semmi értékes, bankkártyát-útlevelet mindig hagyjam a szállodában, és még véletlenül se gyalogoljak: mindig fogjak egy taxit, és menjek Mirafloresbe (az egyik legnépszerűbb turistanegyed). Mert Peru veszélyes.


Hmm. Lássuk csak.
Teljesen egyedül vagyok.
A Canon gépem vélhetően megüti az értékes kategóriát, még akkor is, ha mélyen a táskámba is rejtettem, és csak ünnepnapokon veszem elő.
Az útlevelem ugyan nem, de a kártyám elfelejtettem kivenni, és ha őszinte akarok lenni, jobban félnék beülni egy taxiba, mint az utcán sétálgatni. És... szeretek sétálni. Meg különben is, lehet annál jobban megismerni egy kultúrát, népet, mint ha elvegyülsz közöttük? Beilleszkedni jöttem, nem turistáskodni!
Azért megígértem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek.

José, a macska és a szobám
Kerestem egy érintetlennek kinéző füves területet, és letelepedtem. Gyönyörű kilátás nyílt az óceánra.
Elővettem a spanyol könyvem, és néhány sor után azt vettem észre, hogy egyre több nedves pacni jelenik meg az előttem fekvő papíron. Zokogtam.
Ismét.
Az járt a fejemben, hogy nem szeretek itt lenni. Nem szeretnék itt lenni.
A gyomrom egy hatalmas görcs. Félek. Félek, mert még csak a harmadik napomat töltöm. A harmadikat! Hol van ez még a 180-tól?!
Aztán a nyelv.
Kezdem azt érezni, hogy nem tudok semmit. Az égvilágon semmit. Nem értem, amit az emberek mondanak, és megszólalni sem tudok. Jó párosítás, nem?
Persze valahol azt is tudom, hogy legfőképpen a maximalizmus beszél belőlem. A jó öreg tökéletességmániám, ami megkeseríti az életemet. Pedig azt hittem sikerült otthon hagyni.

Tudom, hogy természetes, hogy nem értek mindent.
Tudom, hogy természetes, hogy nem tudok mindent megfogalmazni.
De képtelen vagyok elfogadni.

erkély, kilátás, földöntúli állapotok
Pedig el kéne.
Örülnöm kéne minden egyes megértett szónak, elcsípett mondatfoszlánynak, az összes kimondott, vagy kimondatlan, de eszembe jutott spanyol szónak. Őszintén sajnálom a lelkem. Olyan, mint egy kisgyerek, akinek nem volt gyerekszobája, aki sohasem hibázhat.
Végignéztem a parkban üldögélő embereken. A vidáman futkározó kisgyerekeken, a beszélgető párokon, a kutyájukkal játszó embereken.
Újra megtelt a szemem könnyel.
A fenébe is. Ha otthon nem voltam képes barátokat szerezni, hogy képzeltem, hogy itt fogok?
A kezembe temettem az arcom.
Pedig szükségem van rá. Azokra az igazi, őszinte beszélgetésekre. A hallgatásokra. Az ölelésekre. Azoktól, akiket szeretek. Hogy érezhessem: tartozok valahová. Hogy valakinek hiányzom.


És tudjátok mi a legrosszabb?
Szembesülni azzal, hogy innen jelenleg nincs "visszaút". Hogy innen nem tudok hazamenni. Hogy először az életben olyan szituációba kerültem, ahonnan nem tudok kilépni. Hogy nem sétálhatok el, mondván, hogy oké, köszöntem szépen, mégsem tetszik.

Igen, rossz napom van. Már napok óta.
Igen, túlreagálom a dolgokat. Mint mindig.
De jelenleg nem tudok tiszta fejjel gondolkodni. Vagy lehet, hogy helyesebb ha azt mondom objektívan? Ha az önsajnálat egy hatalmas szakadék, én rendesen belezuhantam.
De hogy kevésbé tűnjek önzőnek, azt is hozzáteszem, hogy anyáékat még magamnál is jobban.

az óceán Mirafloresből

7 megjegyzés:

  1. Drága Pinkóci! Majd pár év múlva, mikor lelkileg megerősödve, átalakulva, sorsformáló tapasztalatokkal telve visszaolvasod ezeket a bejegyzéseidet, hálás leszel érte, hogy keresztül mentél mindezen, a könnyekkel, fájdalommal, önsajnálattal, elveszettségérzéssel együtt! Ez így lesz kerek EGÉSZ! Sokkal erősebb vagy, mint azt gondolnád! Mivel vágyat éreztél, hogy elindulj ezen az úton, ezért biztos, hogy megvan benned a kellő erő is, hogy végigcsináld! Olyan dolgokra tanítod most magad az új tapasztalataid által (még ha azok nem is mindig kellemesek), amiket soha senki nem vehet el Tőled, és egyetlen egy könyv sem tudná Neked ilyen hitelesen átadni! Persze, tudom, hogy ezeket Te is tudod, de néha jó, ha kívülről is emlékeztetnek rá ;) Nagy ölelést küldök Neked! L.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó L.
      Az ölelésre mindig szükség van. Mindig. Most meg különösen jól jön, még így virtuálisan is.

      Törlés
  2. Most borúsnak tűnhet, de hidd el, az élet a legjobb tanítómester. Lehet, nem az igazi a példa, de napokig bőgtem, mielőtt fél évre Svédországba mentem tanulni. (Pedig én választottam, mivel a felkínált úticélok közül az volt a legmesszebb) Hogy nem ismerek senkit, nem tudok svédül, itthon hagyom a barátokat/családot, stb. Életem egyik legjobb fél éve volt így visszagondolva. Lettek barátaim, akikkel még tartom a kapcsolatot, megtanultam svédül (éppen csak annyira, hogy ne tudjanak eladni :), és a család/barátok is megvártak. Közben meg olyan helyeken jártam, ahová álmomban sem gondoltam, pl. az Északi Sarkkörön. Szóval csak bátorítani tudlak a merészségedért. Veled vagyok! Hajrá!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :) az úticél kiválasztása nagyjából nálam is nagyjából hasonlóképpen történt, de... hát igen.
      Jártál az Északi Sarkkörön? Hűha, az gyönyörű lehetett... ott vannak a különleges fények, ugye?

      Törlés
    2. Bizony, a sarki fények és a jéghotel... felejthetetlen. Te is, ahogy eddig is, járj nyitott szemmel és fotózd le a felejthetetlen dolgokat és apró örömöket! (és mutasd meg nekünk is :)))

      Törlés
  3. Panka! Az előttem szólók szinte mindent elmondtak. Nem mindenki mer megtenni egy ilyen lépést, hogy elmegy a világ másik felére, akármennyire is rossz neki ott ahol van, és nem találja önmagát. Szóval óriási dolgot hajtottál végre már a kiutazásoddal is. Meríts erőt magadból. Mindenhol vannak rosszabb és jobb napok. Hidd el, hogy megszokod majd a kinti dolgokat is. És olyan mint a jelenlegi kevés szókincs, ne szegje kedved! A családod és az igaz barátaid így is melletted állnak. Még ha fizikailag nincsenek is melletted, de lelkileg biztos sokat tudnak segíteni.
    Szorítok Neked! A legjobbakat kívánom Neked! Vagyis a legnagyobb jót! ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm Évi, bár azt azért hozzá kell tennem, hogy annyira nem volt nagy dolog kijönni, egyrészt mert rengeteg segítséget és támogatást kaptam, másrészt meg én tipikusan az előbb cselekszik, később gondolkodik ember vagyok. És hát tudod, az meg hogy mit hagy ott az ember... csúnyán hangzik, de ezt éreztem a legkisebb veszteségnek. (Illetve kevés dolgot.)
      A jó pedig érkezik, köszönöm :)

      Törlés