2013. március 25.

♥ !

" ... és képzeld már sülnek az apró kis magvas krékerek, meg már a mártogatóssal is elkészültem. Tök jó, alig várom, hogy találkozzak a többiekkel! -ecseteltem anyának a konyhai ténykedéseim.
  -Nagyon örülök, biztosan jól fogod magad érezni - válaszolja, majd egy pillanatnyi csend után hirtelen felnevet. 
-Jé, itt van a Pali az autóban! A háza előtt. Vagyis... na, őt most hirtelen nem látom, de a barátait igen. Dejó! Na, akkor most leteszem, majd visszahívlak kicsit később, rendben?

fél órával később
 - ...Panka -kezdi nyöszörgő hangon- egy nagyon szomorú dolog történt...
 - Palival? 
 - Panka, meghalt. "

                                                                                                                                                                                 március 23.




Meghalt.
Meg halt.
MEGHALT?
Pali? A Mi Palink? Nem lehet. Ez biztosan csak valami vicc. Nem halhatott meg. Ő nem. Nem volt beteg. És... mi az hogy valaki meghal. Hogy elmegy futni a hegyekbe és meghal. Egyszerűen csak meghal. Se szó se beszéd, nem jön haza többet. Ilyen nincs. Nem lehet.

Egyáltalán hogy történhet ilyen? Rosszul lesz? És ha rosszul lesz miért nem segít valaki? Miért nem csinálják azt a rohadt mellkaskompresziót? Miért??? Miért nem tesz senki semmit? Miért nem élesztik újra? Miért hagyják meghalni?
Nem akartam elhinni. Ültem a telefon előtt, és azt akartam, hogy szólaljon meg. Szólaljon meg, és mondja azt valaki, hogy bocsi félreértés volt az egész, valaki mást találtunk, ő pedig csak eltévedt.
Mert minden alkalommal eltévedt. És mindig azt mondta, hogy nem baj, mert így legalább többet lát az erdőből.

Meghalt.
Gyűlölöm ezt a szót. Valaki van, él, aztán a következő pillanatban már nincs. Nincs többé. Csak úgy egyszerűen. Eltűnik, és minden, ami vele kapcsolatos múltidővé válik. Volt, volt, volt.
Nem akarom hogy Pali volt legyen. Pali maga a jelen. A mosolygós, életvidám  jelen. Hogy halhat meg egy ilyen ember?
Akivel egy hete szombaton még beszéltünk. Elköszöntünk egymástól. Hogy majd húsvétkor találkozunk. Mosolygott. Ez lett volna a második húsvét, amit együtt töltünk.

Nem tudom elhinni, hogy már sohasem látom többet. Hogy többet nem fog rámköszönni a  mély baritonján, hogy Hello Panka, és én nem fogom ezután péntek este 10 környékén, a kapucsengő megszólalása után a fülig érő szájjal mosolygó anyukámtól cinkos mosollyal érdeklődni, hogy csak nem Miszter Toma Pál az?

Nem.  Mert Pali nincsen többé. Itthagyott minket. Tudta? Nem tudhatta. Nem. Mert ha tudta volna, elköszön. Nem ment volna el szó nélkül.

Egy hatalmas űr van belül. Ott, ahol eddig ő lakott a lelkemben, most nincs semmi. Csak emlékek.

Ültem a székben, bámultam ki az ablakon az égre.
Szeretnék hinni benne, hogy itt van velünk. Hogy a lelke nem tűnt el. Nem ment messzire, hanem fentről figyel.
Kérlek Pali. Ugye néha majd gondolsz ránk?


Megpróbáltam tanulni.
Ültem az anatómiafüzetem előtt, és ha éppen kiláttam a könnyeimtől annyira, hogy el is tudtam olvasni a szavakat, egy sem jutott el az agyamig. Ott volt helyette Pali. Minden egyes szóról ő jutott eszembe.


Pillanatképek. Mintha egy fotóalbumot pörgetnék.
Az első találkozásunk, amikor szinte öltönyben jött Fehérvárra, hogy jó benyomást tegyen.

Amikor kimentünk a kertbe szőlőt szedni, és megölelte a diófát, mondván, hogy természetes energia van bennük.

A szombat délelőtti gyalogos nagybevásárlásaik anyával, amiken mindig ragaszkodott ahhoz, hogy mindenkinek személyreszabottan is kerüljön a kosárba valami finomság.

A késő éjszakába bele, és kora reggelre átnyúló Forma1 nézések, amivel olyan sikeresen megfertőzte a családot, hogy nyáron már napi szinten ment a fogadás, hogy Alonso vagy Vettel jut tovább.

Az érettségire készülés, amikor minden kiborulásomnál megpróbált segíteni, és szerintem nagyjából az egész törianyagot elmagyarázta, mivel tökhülye vagyok hozzá.

Hogy mindig és mindenhol fényképezett, és sohasem zavarta, hogy éppen fehér ingben heveredik le a kutya mellé a földre, ha éppen ott találta meg megfelelő szöget.

Mielőtt elment lefeküdni, mindig bejött jóéjszakát kívánni. Sohasem felejtette el.

Imádta Velencét. Tiszta szívéből. Esténként mezítláb kifeküdt a kertbe csillagokat nézni, mert azt mondta, hogy ez a gyerekkorára emlékezteti.

Hogy amikor nálunk volt, szinte megállás nélkül Discovery ment a tévében, és anyával sohasem értettük, hogy mit élvez valaki a különböző férgek legapróbb zsigereinek és az állatok véres párharcainak részletes leírásán.

Mindig elmosogatott. Még a hasa is habos volt a mosogatószertől. A konyhában meg állt a víz.

Fekszik a nappali zöld kanapéján, anya masszírozza a talpát.

Futómaraton. Állnak a kamerám előtt, büszkén feszít a csoportkép szélén. Ő az egyetlen, aki minden képen mosolyog.

A kisgyerekes öröm, amivel szeretett játszani. Ha anya látta, hogy elkezdünk kártyázni, mindig mondta, hogy Palit is vegyük be. Ha pedig Activityztünk, garantált volt a győzelme annak, aki éppen vele került egy csapatba. Az utolsó alkalommal hangyáztunk. Nem volt túl sok kedvem hozzá, mondván, hogy nehéz az az Élettan, de... köszönöm, hogy végül nem hagytam ki.

Szenteste együtt ültük körül az asztalt. Azon az ünnepen, ami nálunk a lehető legbensőségesebb, és a legnagyobb jelentőséggel bír. Ő gyújtotta meg a csillagszórókat.

Rajongott a nagyim főztjéért. Ha anya azt kérdezte tőle hogy mit szeretne enni, általában visszakérdezett, hogy "esetleg van még olyan anyukádféle...?".

Számára program volt az, hogy velünk töltötte a hétvégét. Sőt, ha 1-1 hét netán kimaradt, onnantól kezdve minden este azt emlegette anyának, hogy "találkozni szeretne a gyerekekkel". Ezek mi voltunk. Szerintem több időt töltött velünk, mint a saját gyerekeivel.

Mindig eljött velem ebédelni. Az utolsónál egy tányér lencsefőzelék mellett, minden túlzás nélkül: megváltottuk a világot. Ott hallottam életemben először panaszkodni, arra, hogy mostanában túl sokat dolgozik. "Azt kell csinálni, amiben önmagunk lehetünk" - mondta. Nem hagytam, hogy ő fizessen. Az elsőnél ő, most én, majd a következőnél. Egyikünk sem tudta, hogy nem lesz következő.

A skype-beszélgetéseik anyával, amikor minden este végighallgattam a szobámból a napját. Mert nálunk senki sem csukja be az ajtaját.

Sokszor kértem, hogy meséljen a gyerekeiről. Azt ígérte, hogy egyszer majd talákozunk.

Ő is ott volt, amikor előálltam anyának az Afrikábautazós karitatív tervemmel, és már másnap reggel hívott telefonon, hogy bemutatna egy ismerősének, aki ilyen körökben mozog, mert ő biztosan tud nekem segíteni.

Mindenért őszintén lelkesedett, és mindenben bennevolt. Előfordult, hogy anyát fricskáztam, ebben huncut mosollyal az arcán mindig segítőkész társam volt. A kiengesztelést már rendszerint egyedül végezte.

Ott volt a vegafesztiválon, mint büszke szülő minden szögből megörökítette a díjátadás pillanatát.

Amikor vendégeink voltak, és befogadott az anatómia-zh előestéjén, hogy nyugalomban tudjak tanulni. Olyannyira komolyan vette, hogy még a szobájából is kiköltözött a kanapéra, hogy legyen hova elvonulnom.

Csendesen figyelte a fényképezős játszadozásaimat, és örömmel segédkezett, bárhol, bármikor. És mindig elolvasta bejegyzéseimet is. Mindig. Az egyik alkalommal, véletlenül kiírtam a teljes nevét. Felhívta anyát munka közben, annyira örült neki.

Elvitt magával egy előadására. Büszke volt, mert meghallgattam. Én pedig büszke voltam, hogy meghallgathattam.

Sütit vittem neki a munkahelyére. Körbevitt, bemutatott a munkatársainak, mint a "kedvesem lánya". Mindig olyan szépen beszélt anyáról.

A pillanat, amikor esténként összegyűltünk Marci szobájában. Ő a számítógép előtt, én az ágyán, anya a kanapén. Pali mindig a hintán ücsörgött. És beszélgettünk. Megbeszéltük a napot, a hetet, mindent, ami foglalkoztatott minket. Mint egy igazi család. Én azt hittem azok leszünk. Mozaikcsalád. Hogy kapok pluszban 2 testvért, és minden jó lesz. Anya sokszor mondta, hogy öregkorukban majd együtt nevelgetik a sok gyerekük sok kis unokáját.

A mosoly, ami az arcán ült, amikor belépett a bejáratiajtón. És örültünk neki sorban: anya, Marci, én és Bodza. Bár volt, hogy a kutya kiharcolta magának a második helyet.

Az utolsó társasozásunk közben elkapott a nevetés. Az az igazi, őszinte, hasfájós nevetés. Sok-sok éve az első. Sírni tudtam volna. Ültünk az asztal körül, és egy percig csak nevettünk. Négyen.


Maga volt a megtestesült vidámság. Az élet.
Mindig mosolygott. Mindig. Sohasem értettem hogyan csinálja.
A legfurcsább ember, akivel valaha is találkoztam, a szó legjobb értelmében. Maga volt a csoda. Az egész élete.
Elvesztette a szüleit. Először az édesanyját, aztán pedig az édesapját. Szinte árvaként nőtt fel.
Állatokat őrzött intézetes gyerekekkel.
Tanult, pedig nem volt pénze. Dolgoznia kellett érte.
Megtanult arabul.
Egész életében keményen küzdött, hogy értékeljék. Hogy ne érezze magát kevesebbnek, mint mások. Velem az utolsó közös ebédünkön osztotta meg, azt mondta, ezt még anyának sem mondta el soha.
Egy jó ember. Csak úgy egyszerűen. Biztosan voltak hibái, de én azokat nem ismertem.
Döbbenetes dolgokat vitt véghez, és mindemellett indokolatlanul szerény volt. Túlságosan is.
Az utóbbi hónapokban jó pár vezetőváltás volt a banknál, ahol dolgozott, és rengeteg embert elküldtek. Meg akart felelni, mutatni, teljesíteni, egyre többet dolgozott. Csütörtökön háromnegyed 11-kor hívta fel anyát, hogy jó éjszakát kívánjon. Akkor indult haza.
Késett a találkozónkról. Mert dolgozott. Régen mindig ott volt már minimum 10 perccel előbb. És minden hétvégén egyre fáradtabbnak tűnt.


Azt mondják mindenkinek dolga van a Földön. Valamiért megszületik. Addig van itt, amíg be nem teljesíti a küldetését. Mi volt az, amivel ő végzett?
Miért nem tudtunk elbúcsúzni?

Nem tudják mi történt.
De megtörtént. Számomra akkor vált megmásíthatatlanná, amikor anya megjelent a hátizsákjával. Zörgött a szendvicsektől, és a vizes üveg is félig tele volt.
Letérdeltem. Végigsimítottam a kék vászonanyagot, majd mélyen beszívtam a kesernyés dohányillatot. A mellette lévő zacskóból kilógott a cipője.
Hazajöttünk.
A papucsa bedobva a sarokba, rajta a kutya játéka, pont úgy, ahogyan egy hete itthagyta. A törölközője ott lóg a fogason a köpenye társaságában, a fogkeféje a miénk mellett.




Hiányzol Pali.
Nagyon-nagyon. 


Sokat töprengem, hogyan "tálaljam" ezt az írást. Önmagában, vagy képekkel, de... ezek a képek nem sikerültek. Egyszerűen halottak. Nem tudtam beléjük életet lehelni. Nem sikerülhet mindig életre kelteni egy sorozatot.
Pali viszont azzá tette őket. Azzal, ahogyan élt. Azzal az egyszerűséggel, ahogyan a dolgokat felfogta, azzal a vidámsággal, és jóindulattal, amivel mindenki iránt viseltetett.

Ez egy búcsú. Búcsú a téltől, a tökszezontól, és... Palitól is. Pedig még minden rendben volt, amikor készítettem.
Pali is így akarná. Mert imádott enni is. Mindig lelkesen érdeklődöt az összes furcsaságom iránt, és kezdve az ételfotóimon/eszközeimen át a végeredményig. Volt, hogy azon kaptam, hogy vágyakozva nézi az éppen hűlő "projektet", de nem mert belőle enni, az engedélyem nélkül.

Vajon ízlene neki? Nem tudom.
De egészen biztosan megkóstolná. Sorban állna, és várna. ♥



Sütőtökös kókuszos csokipuding diómorzsával
  recept a betacyanin oldalról

350 ml sütőtökpüré
400 ml kókusztej
1 tojás
50-60 ml méz
3 nagy evőkanál keserűkakaó
1 mokkáskanál fahéj
szerecsendió
1 fej kardamom
kókuszchips

1 csésze dió (egészben)
100 ml mandulaliszt
2 evőkanál kókuszolaj
2 evőkanál víz

A süti aljához pirítsuk meg a diót, szabadítsuk meg a héjától, majd keverjük össze a mandulával, és a víz-olaj keverék segítségével gyúrjuk tésztává.
Melegítsük elő a sütőt 170 fokra. 
Béleljünk ki vele egy 18 cm-es tortaforma alját, szép egyenletesen, szurkodjuk meg pár helyen villával, és tegyük be sülni 7-8 percre, míg a teteje mattá nem válik.

Ezalatt készítsük el a tölteléket: egyszerűen keverjünk össze mindent a kókuszchips kivételével, majd öntsük a tésztakéreg tetejére, és süssük kb. 50 percig (de akár egy óráig is), míg dermedt pudingszerű nem lesz.


Tipp: legközelebb egyszemélyes szufléformákban sütném, és a tetejére a tészta feléből diómorzsát készítenék, amit az utolsó 10 percben rápirítanék. Kis fagyi, és hmm...

15 megjegyzés:

  1. Te jó ég... Nem is olvastam még el a bejegyzést, csak végig futottam. Panka, én ezt fel se tudom fogni. Nagyon megdöbbentem. Fogadd őszinte részvétem!

    VálaszTörlés
  2. Panka! Fogadd őszinte részvétem, nagyon sajnálom, ami történt! Ölellek sokszor, Anna

    VálaszTörlés
  3. Köszönöm Panka, hogy így láttad az én széplekű Szerelmem és ilyen csodálatos bejegyzéssel emlékezel meg róla.

    VálaszTörlés
  4. Oszinten sajnalom, ami tortent. Nagyon sok erot es vigaszt kivanok mindannyiotoknak, akik ismertetek es szerettetek Ot.

    VálaszTörlés
  5. Őszinte részvétem Panka, ez nagyon-nagyon szomorú.

    VálaszTörlés
  6. Nagyon megható és szomorú bejegyzés. :( :( :( Őszinte részvétem.

    VálaszTörlés
  7. ... nem találom a szavakat... fogadjátok őszinte részvétem, végtelenül sajnálom ismeretlenül is...

    VálaszTörlés
  8. Részvétem...
    Itt sírok.. nagyon szépen írtál Róla, gyönyörű, fájdalmas búcsú. Reméljük, már a legjobb helyen van, és boldogan néz le rátok! Kitartás nektek!!

    VálaszTörlés
  9. Kedves Panka!
    Így ismeretlenül is fogadd mély együttérzésemet. Hatalmas veszteség. Nagyon szomorú ez a bejegyzésed, nagyon szépen megírva.

    VálaszTörlés
  10. Nagyon sajnálom, Panka. A részvétem szó elég elcsépelt, de nem nagyon van más...
    Sanyi

    VálaszTörlés
  11. Gyönyörű ahogyan írsz róla. Bár igazából szóhoz sem jutok...nagyon sajnálom és őszinte részvétem!

    VálaszTörlés
  12. Szép megemlékezés, ha lehet ezt így mondani... Csodálatos ember lehetett. Nagyon sajnálom, és én is sírtam... Kérdezhetném, hogy miért ilyen az élet? De sajnos, nem tudom a választ. Erőt és vigasztalódást kívánok Nektek!

    VálaszTörlés
  13. ... most iratkoztam fel Hozzád, és az első "üzenet" ez a post. Kérlek, így ismeretlenül is fogadd őszinte részvétem ...

    VálaszTörlés
  14. Szia Panka! Fogadd őszinte részvétem...én is azt hittem, hogy Pali örökké élni és mosolyogni fog. Gyönyörű ez a megemlékezés, pontosan ilyen volt, szerény, nyílt szívű és a mókára örökké kapható.
    Ez annyira hihetetlen...

    VálaszTörlés
  15. Fogadd az én részvétemet is, Panka! :( Olyan gyönyörű ez az írás, amivel megemlékeztél róla! Jelenleg itt ülök a gép előtt, és küszködök a könnyeimmel, mert bevallom, hogy a Palit én is és anyáék is nagyon megkedvelték. Mondjuk, az az igazság, hogy őt tényleg nem lehetett nem szeretni a kedvessége és a szerénysége miatt. Emékszem, hogy tavaly húsvétkor találkoztam vele először, és már akkor is örültem, hogy a családunk része lett. A Velencén töltött hetet, amikor ő is velünk volt, sosem fogom elfeljteni, mert akkor tényleg nagyon megkedveltem, és jó volt látni, hogy a nagynéném milyen boldog vele. Pali, nagyon hiányzol nekem is, és az egész családomnak! :'(

    VálaszTörlés