Fahéjas - kekszes mazsolás smoothie

Van egy olyan óránk, hogy Hivatás és személyiség. Lényegében önismereti csoportnak hívnám, mert pont ugyanolyanokat csinálunk, mint anno a kórházban. Először kissé szkeptikusan (=negatívan) álltam a dologhoz, de a 3. után megszerettem. Tényleg hasznos, mert megismerjük egymást, és kicsit beláthatunk az álarccal felvértezett arcok mögé. (Főleg nekem, aki hajlamos előítéleteket vonni.)
A mai másfél órában kis kártyák közül kellett húznunk, és válaszolni a rajta lévő kérdésekre. A témák igen széles körben mozogtak,az egészen intimtől a milyen "zenét hallgatsz"-ig. 2 kártya nagyon elgondolkoztatott.
Az egyik az volt, hogy hova mennél, ha a pénz nem számítana. A lány aki húzta, megemlítette, hogy kipróbálná milyen repülni, valamilyen sokcsillagos szállodát, tengerparti kényeztetést, és itt jön a lényeg: mondjuk Horvátországban. Vagy Olaszországban. Mert volt ott, és nagyon tetszett neki.
Csend. Mosolyogtunk. Utólag egy fiú megjegyezte, hogy milyen szerény volt. Igen, szerény, talán ez a legjobb szó. Hiszen ha valakinek azt mondják nem számít az összeg, az átlag minimum a világ túlsó végét mondja. Én is. Afrikát. Nagyon-nagyon szeretnék oda eljutni. Megnézni, megkóstolni, átélni. (A rajongásom Corinne Hoffmann: Die weiße Massai című regénye hozta meg. Valami fantasztikus az a könyv. Talán ez az egyetlen, amit még a mai napig képes vagyok újraolvasni. Illetve egyáltalán leülni, és olvasni.)
És sokakkal ellentétben én nem a "relaxnyaralások" híve vagyok: szeretek felfedezni, tapasztalni, szóval legalább a szállodára nem kéne sokat költeni.

A másik emlékezetes kártya a "Mit tennél, ha hirtelen milliomos lenne belőled?". Sajnos ezt sem én kaptam, pedig a felolvasás után elkezdtek a beözönleni a fejembe az ötletek. Csupa hagyományos dolog. Először körbenézni a családi körben, hogy ki hogyan áll, aztán segíteni valamilyen hajléktalanalapítványnak, kutyamenhelynek, majd mielőtt befekteném, azért egy afrikai úttal azért meglepném magam. Hiszen mégis.
Ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondom, valami hasonló választ vártam. Ehhez képest ezt hallottuk: "Hát, az biztos, hogy soha többet nem dolgoznék. Elköltöznék valahova, és csak azt csinálnám, amihez kedvem van. Mondjuk edzenék."
Hoppá. Itt azt hiszem a csoportot vezető is megakadt egy kicsit, mert visszakérdezett, hogy egész álló nap? A csajszi vigyorogva megvonta a vállát, hogy persze, napi 3-4 órát is simán eltölt a konditeremben. (Itt már nagyon erősen elhatároztam, hogy többet nem fogom őt választani párnak tesin, mert a legutóbbi alkalom után is egy hétig fájt a csuklóm, olyan nehéz súlyzókat választott. Jó, hozzá kell tenni, hogy én is lekvár voltam, mert nem szóltam, gondolván: egyszer kibírom. Na igen, csak amit ő simán felemelt válmagasságig, azt én alig bírtam 40 fokban megtartani. Igaz, olyan vállai is vannak kishíján, mint a combom.)
Szóval hű. Ez a verzió sohasem jutott volna eszembe. Ne dolgozzak? Nekem annyira kell az előre meghatározott beosztás, mint egy falat kenyér. Idézőjelesen. Nélküle el vagyok veszve. Képtelen vagyok elfoglalni magam.
Meg... kell az egómnak, hogy hasznosnak érezzem magam.

Mindezek után a délutáni szociológiaórán az egyik csoporttársam epilepsziás rohamot kapott. Iszonyú volt. Gyűlöltem az érzést, hogy nem tudok segíteni. De legfőképpen azt, hogy nem mertem. Lefagytam. Csak álltam, mint egy hülye, és nem jutott más az eszembe, mint hogy mi lesz ha meghal? Nem halhat meg. Egyszerűen...nem.

Sétáltam hazafelé, és minden olyan üresnek tűnt. Értéktelennek. A rohanó emberek, az autók, a fényes kirakatok. Hova? Minek...? Hiszen annyira nem számít.
Vettem egy csokor petrezselymet. Kinyitottam a pénztárcám, és kivettem belőle egy százast. Megforgattam, jó hűvös volt a tapintása. Hirtelen nem tudtam sírjak-e, vagy nevessek.
Kiábrándultam.
Azt mindig is tudtam, hogy semmi sem tart örökké, de... ez túl sok. Pont a napokban gondolkoztam el, hogy milyen lenne, ha tudnánk mennyi van hátra. Hogy mindenkinek ketyeg a kis órája, és nem lehet tudni hogy már az utolsó órából számol vissza, vagy még előtte áll 30 év. Nem is lehetne így élni.
És az epilepsziával? Valahányszor kimondom a szót, befurakszik az agyamba a délutáni kép, ahogyan Z. fennakadt szemekkel, kékülő arccal nyújtózkodásba fagyott kezekkel rángatózik. Iszonyú. Még szerencse, hogy ő ekkor nincs jelen.

Felnéztem az égre.
Valaki azt mondta jó lenne repülni.

De mi értelme is van az egésznek?

A foglalkozáson volt egy olyan kérdés is, hogy mik azok a dolgok amiért hálásak lehetünk.
Fordítsuk meg.


Mi az, amiért nem lehetünk hálásak?

A tél normális velejárója, hogy egyre jobban kiéleződöm a valóságra? Meg hogy állandóan édeset kívánok? És hogy mindenbe curryt teszek?
Azért nem kell aggódni, ebben a kis folyékony energiabombában nincsen. Csak fahéj. Mert azt is imádom.
Tehát egyetek ilyent.
Reggelire.
Mert ezzel tényleg elvan az ember délig. (Sokszorosan tesztelve, mert nem akartam hinni az eredménynek.)

 
Hozzávalók 1 személynek:

6 db korpás keksz (2 dkg)

2 dl tej (növényivel még krémesebb lesz)

fél mokkáskanálnyi mézeskalácsfűszer/fahéj

1 banán

(nagyon) szűk evőkanálnyi mazsola

A kekszeket apróra törjük, majd egy turmixba helyezzük a fűszerrel, mazsolával és banándarabokkal együtt. Felforralunk 2 dl tejet, ráöntjük, és simára dolgozzuk. Azon nyomban pohárba töltjük, és fogyasztjuk.

Ha állni hagyjuk, a banán színváltozása miatt az "ital" is kicsit barnulni fog, illetve összeesik, mert kiszállnak belőle a turmixolással bevitt légbuborékok.



Forrás: Love veggies and yoga