Bibimbap és a boldogság kapcsolata

Boldognak lenni nem több, mint figyelmesen járni a világban, és észrevenni a szépet. Hozzáállás kérdése. És ha az, akkor csak rajtunk múlik: mi felelünk a saját boldogságunkért.
Pillanatnyi állapot. Mi teszünk azért, hogy gyakori momentum legyen, vagy épp csak ünnepek idején köszönjün be. Elcsépeltnek hangzik, de ha mosolyogsz, a világ is visszamosolyog. Véletlenül szoktam szembesülni vele, de örökérvényű igazság.
Mert boldognak lenni olyan jó. Számomra már maga a szó is egyfajta misztikus elérhetetlenséggel bír, hát még az érzés! Imádom.
Olyan érzés, mintha a föld felett lebegnél. Mintha... abban a pillanatban nem érhetne semmi rossz. Nem számítanak a világ problémái, egy kis időre nem foglalkozol mással, csak magaddal. Odafigyelsz a jelenre.

Szeretnék kiegyensúlyozottabb lenni. Lelki békét. Elfogadni önmagam. Megválni a kényszerességeimtől, és az agyamban dúló harctól.
Szeretnék, mert tudom, hogy ez az, ami hiányzik. Ez az, ami köztem és a boldogság között áll. Egyenlőre azonban nem megy. Próbálkozom, de... nem túl nagy sikerrel. Talán még nem állok készen.


Nem olyan régen beszélgettem egy barátnőm anyukájával. Na, a lánya tipikusan az a boldog figura. Mindig mosolyog, emberek között van, pörög. Szüksége van a társaságra, különben elveszik. Szerintem ez nagyon jó. Mondanám, hogy irigylem, de az nem lenne igaz, egyrészt, mert nem vagyok irigy típus (ha vágyom valamire, igyekszem hozzájutni a keretekhez mérten), másrészt pedig tudom, hogy én nem vagyok ilyen. Ilyen típus. Lehetek én is boldog, de nem ilyen módon.
"Ez annyira jó, hiszen itt van mindennek az alapja" - csúszott ki a számon.
Az édesanyja erre felháborodotan elkezdte rázni a fejét, hogy azzal semmit sem lehet kezdeni, meg hogy van az, hátradőlünk a fotelban, és boldogok vagyunk?
Nem tudom. Így beállítva valóban infantilisen hangzik, de... azért annyira nem rosszul. A boldogság szárnyakat ad. Én legalábbis bármire képesnek érzem magam azokban a pillanatokban.
Ezen elven szerintem mindenki megérdemelne néhány napot, amikor nincs más feladata, mint hogy boldog legyen.
Egyszerűen hangzik? Pedig nem az.

Mint ahogyan a "szeretet-kérdés" sem. Hogy ki, kit, miért, kin keresztül szeret.
Vannak emberek, akiknek fontos a szerete. Nem tudom miért, de fontos. Talán mert felnézek rájuk? A család egyértelműen ez a kategória, de Palit is muszáj idesorolnom. Azonban egyáltalán nem azért, mert "anyával van".
Önmaga miatt.
Amikor 1 éve kiderült a dolog, nem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de egyszerűen hozzánk tartozik. Úgy kerek a hétvége ha ott van velünk. Eleinte furcsa volt, hogy mindig bejött még pizsiben jóéjszakát kívánni, de most már hiányzik, ha nem teszi. Vagy a hajnali Forma1 nézések, amikbe mindig belealszik, így mikor én felkelek, már csak annyit látok, hogy a kanapén szundikál.
Nem tudtam hová tenni amikor levitte a szemetet, vagy elmosogatott, tekintve, hogy ilyesféle tevékenységet nálunk apa vagy Marci sohasem volt hajlandó végezni, bármennyire is próbálkoztam. Jó, nyilván mást meg csináltak. De akkor is. Döbbenetes volt. Viszont nagyon jól esett.

Szóval szeretek vele lenni.
A képek az előző hétvégén készültek, amikor kivonultunk neki szurkolni a futómaratonra. Először úgy volt, hogy én is indulok (persze nem a nagy távon), de aztán úgy határoztam, inkább biztos ami biztos, hanyagolom. Szeretek futni, de azért annyira mégsem. Nem úgy, mint ő. Nyáron többször is indultunk egyszerre reggelenként Velencei-tavat kerülni: ő futócipőben, én biciklivel.
Az idővel nagy szerencsénk volt, mert a borongós reggel után gyönyörűen kitisztult, és a vihar is csak estére érkezett meg.


Ráadásul a piknikmániám is kiélhettem: sajtos-céklakrémmel, répával és csírákkal töltött pitát készítettem, amit a célnál kapott műanya fólián ülve falatoztunk.
Isteni volt.

A fenti étel Edi játékára készült, ahol az egymásnak adott "régiókból" kellett egy ottani ételt elkészíteni. Én Kínát kaptam Böbétől. Azt hittem egyszerű dolgom lesz, de útközben rá kellett jönnöm, hogy a kínai konyha nem az én világom. Szilveszterre ugyan csináltunk a barátnőmmel klassz kis szerencsekekszeket, ami pontosan olyan lett, mint a bolti, de (sajnos) utálom a szójaszószt, és a mézesmázas rántott falatkáik sem tartoznak a kedvenceim közé. Nem mellesleg igazi autentikus receptet akartam, így jól eljátszottam azzal, hogy átnyálazzak egy rakat kínai blogot. Sajnos az ihlet nem jött meg, de itt kötöttem ki. Koreai rizstál néven futott eredetileg, de tulajdonképpen egy egyszerű bibimbapról van szó. Az meg már készült, nálam: itt, és nagyon szeretem. A különbség csak a tofu pácában, illetve a felhasznált zöldségekben van, de azt hiszem, ez a verzió mégis jobban ízlik. De lehet, hogy csak a nagyim csípős szósza teszi. :)


Hozzávalók 1 nagy adaghoz:

10 dkg tofu

1 pici fej lilahagyma

1 gerezd fokhagyma

2 ujjpercnyi frissen reszelt gyömbér

1 teáskanál olívaolaj

pici citromlé

1 evőkanál vörösborecet

3,5 dkg vadrizs

2 maréknyi spenótlevél

2 kisebb uborka (kovászolnivaló)

1 nagy napsárga paprika

1 tojás

1 maréknyi mandula

A tofut és hagymát vékony csíkokra vágjuk, majd összekeverjük a lereszelt fokhagyma, gyömbér, olaj, citromlé és borecet ötössel. Állni hagyjuk, minimum 1 órára.

A vadrizst kb. 3x-os menyiségű vízben puhára (de nem szétesősre) főzzük.

Az uborkát és paprikát félkörökre illetve kockákra vágjuk.

Egy serpenyőben pici olívaolajat hevítünk. A pácolt tofut "odakapósra" (de minimum aranybarnára) sütjük. Ha ez sikerült, beleszórjuk a megmosott spenótleveleket, és éppen csak összeesésig melegítjük.

Tálaláskor a hozzávalókat egy mélyebb tálba halmozzuk, a tetejére lágyra sütött tükörtojást helyezünk, majd alaposan kanalazunk rá valamilyen jó csípős paradicsomszószt (nem ketchupot!!!!!), és megszórjuk durvára vágott mandulával.


 Forrás: Veggie num num