Epres-túrós guba

Talán még 9. osztályban kellett tartanom egy kiselőadást fizikaórán a táguló világegyetemről. Illetve lehet, hogy pontosan nem ez volt a téma, de mai fejjel már csak erre emlékszem. Buzgón begyakoroltam mindenféle diagramokat, szépen fel is véstem a táblára. A magyarázat már nem sikerült, a tanárúrnak kellett befejeznie. De volt értelme: mély nyomokat hagyott bennem.
Erről tegnap este győződhettem meg, amikor biológiából nekiültem "A bolygónk kialakulása" című fejezet értelmezésének. A második bekezdés azonnal a fentebb említett elmélettel indított, miszerint (ez az én felfoghatóbbra áttranszformált magyarázatom) "a világ jövője a benne található anyagok mennyiségétől függ. Ha ez a tömeg nagyobb a kritikus pontál, elkezd zsugorodni. Ha kisebb, a távolodás végtelen. A kutatók egy része azt állítja, hogy a ez a tömeg nem éri el a kritikus szintet, vagyis az univezrum örökké tágul. Mások azt állítják, hogy ezt a rendszert egy 81 milliárd éves ciklus jellemzi, vagyis 20 milliárd év múlva a tágulás lelassul, visszafordul és a világegyetem újra egyetlen ponttá zsugorodik össze."

Először is, aki végig tudta olvasni, annak gratulálok, ha nem a saját írásom lenne, nekem nem biztos, hogy sikerült volna.
Másodszor pedig folytatnám a történetet, mert érettségi ide vagy oda, nem lettem olyan kocka, hogy csak úgy oktalanul tananyagot pötyörésszek be.
A második vélemény elgondolkodtatott. Egyrészt nem tartom valószínűnek, hogy a mostani életvitelünkkel még kihúzza a bolygó 20 milliárd évig, személy szerint én a 150-et sem merném állítani. Mármint sima évet. De tegyük fel, hogy kibírja.
Mi lesz akkor? Minden amit elértünk, amit felépítettünk, amiért küzdöttünk hirtelen semmivé válik? Csak úgy egyszerűen volt, nincs? Egyik napról a másikra?
És ha ez meg is történik, akkor majd valamikor nagyon sokára egy másik nemzedéksokaság lehetőséget kap az újrakezdésre? Mindent a nulláról indítva? Vajon ők is elkövetik majd a mi hibáinkat? Egyáltalán, a mi utunkat fogják újrajárni?


Na jól van, most fogom magam vissza.
Nem tudom mikor lettem ilyen filozofikus alkat (remélem csak átmeneti), írjuk a tanulás számlájára. Szeretem a megfogható dolgokat, amire nincsen behatásom, kerülöm. Bosszant, hogy nem tudom kontrollálni. Nyomaszt.
És ez pontosan olyan.

Témaváltás: Mivel tavasz van, süt a nap, és az agyam is fogyasztja a kalóriákat, a finomat, könnyűt, gyorsan hármas jegyében készült ez az üde kis szösszenet. Is. Ugyan mostanában nem a szárnyaló fantáziámról és a különlegességekről vagyok híres (hogy az aktívságomról ne is ejtsünk szót), azért finom. És epres. Meg guba. (Helyesbítek, mivel epres és guba, rossz nem is lehetne, a kombinálással csak nő az eszmei ízbéli értéke.)

Hozzávalók per/fő:

1 pici szufléstálkányi kockákra vágott szikkadt magos rozskifli

2 nagyobb evőkanál szemcsés túró

0,8 dl tej

1 teáskanál vaníliás-xilit

3 nagyobb eper

A tejet megmelegítjük, majd leöntjük vele a várakozó kiflikockákat. Jól összeforgatjuk, hogy minden nedvességet magukba szívjanak. Szórjuk rá a vaníliás-xilitet (vagy mondhatnék házi vaníliáscukrot is: kristálycukrot felhasított vaníliarudakkal tegyünk egy befőttesüvegbe, néha rázogassuk össze, és ahogyan telik az idő, egyre inkább átveszi a cukor az aromákat), a túrót, és forgassuk össze. A kiflidarabkákat igyekezzünk nem teljesen szétmaszatolni, mert azért mégsem egynemű masszát készítünk.

Kenjünk ki vékonyan pálmazsírral/vajjal egy szuflésedényt. Rétegezzük bele a túrós-kiflit, és a felkockázott epret. A tetejére feltétlenül eper kerüljön. 

190 fokos sütőben kb. 10 perc alatt el is készül.