Cseresznyés-túrós-banános süti (cukor nélkül)

Vidám kép, egy kevésbé vidám történettel.
Történt tegnap, hogy elmentem biciklizni. Semmi extra, csak a szokásos kis nyaralós köröm. (A tényt, hogy egyáltalán felmerült a rövidítés lehetősége, a szél és a felöltözés számlájára írom.) Az egyik vasúti átkelő felé tartva már messziről kiszúrtam egy nőt: félig nekidőlt a korlátnak, megtett pár lépést, majd ismét megtántorodott. "Nagyszerű" - gondoltam. 2 opció van, vagy elmegyek mellette tudomást sem véve róla, vagy megszólítom, akkor azonban jó eséllyel haza is kell kísérnem. Tekintve, hogy azért szorult belém némi szociális érzékenység, maradt a második. Leszálltam a bicikliről, megkerültem, majd visszafordultam hozzá. És ekkor ért a döbbenetes felismerés. Ez a nő nem részeg. Hanem kegyetlenül összeverték. A haja tövében egy diónyi alvadt vér, a jobb arcfele pedig diszkréten lila. A szemét nem láttam, mert napszemüveg volt rajta, de nem tartom valószínűnek, hogy kilátott rajta.
Megkérdeztem, hogy jól van-e. Hülye kérdés, nyilván, de jobb nem jutott eszembe. Megrázta a fejét, majd elkezdett motyogni, hogy lehet, hogy elvesztette a lakáskulcsát. (Magamban arra gondoltam, hogy ja, csak ennyi a probléma? Jó lenne.) "Tudok valamiben segíteni? Lehet, hogy a farmeromban van. Megnéznéd? Ööö, dehát az rajtad van. (Itt bevillant, hogy de mi van ha zsebes a csaj, és mikor odahajolok, ő letépi a hátizsákom, vagy ilyesmi, úgyhogy eldöntöttem, nem fogom átmotozni.)
Szép lassan benyúlt a zsebébe, elővett egy öngyűjtót, még valamit, majd harmadiknak már a kulcsát. És megköszönte a segítségem.
Nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzem meg, nem kéne bekötni a sebeit? Tétován bólintott. Én pedig, ha már úgy is bizalmaskodunk, gyakorlatilag nekitámadtam, hogy akkor miért nem megy be az ügyeletre? Közölte, hogy nem látnák el. Mert az orvos a volt élettársának a barátja. Ő pedig ápoló. De itt lakik a közelben, úgyhogy minden jó. Csak ráztam a fejem. Egyrészt, hogy ezt mindenképpen meg kéne mutatni orvosnak, másrészről pedig jelentse a rendőrségen. Hiszen ez testi erőszak. Csak rázta a fejét. (Már amennyire azt rázásnak lehet nevezni.) "Nem lehet"-ismételgette. Itt lemondtam róla. Nem az én dolgom. Miközben szálltam vissza a biciklire még hátraszóltam, hogy ilyen állapotban bárhol ellátják, menjen Fehérvárra. "Nem ilyen egyszerű ez, én meg amúgy is Pesten élek. Hát akkor menjen oda, ott aztán tényleg minden sarkon van egy kórház! Köszönöm a segítséget." És ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést.

Azóta se megy ki a fejemből a kép. Hogy tehet valaki ilyent egy másik emberrel? Egy nővel? Nem is érdemli meg, hogy embernek nevezzék.

És mit tesznek ezekkel az emberekkel, hogy mindezt eltűrik?

Ezt a desszertet egy hete készítettem először, bevált. És nem utolsó sorban irtó jól variálható. Egy két cserével teljesen új ízvilágot varázsolhatunk. Főszerepben legjobb barátom: a túró. 

Ismét.

Hozzávalók egy 18 cm-es piteformához:

20 dkg túró (szemcsés)

10 dkg sűrű joghurt

1 banán (valami érettebb)

negyed mokkáskanál szerecsendió

1 teáskanál vaníliapor

csipet só

fél mokkáskanál szódabikarbóna

1 evőkanál citromlé

4 dkg összetört cukormentes keksz (nekem cukorstopos háztartási)
1 nagy marék cseresznye

pálmazsír

A formát kikenjük pálmazsírral.

A túrót és banánt egy villával összenyomkodjuk, majd hozzákeverjük a joghurtot. Ízesítjük a citromlével, szerecsendióval, vaníliával, sóval. Beledolgozzuk a szódabikarbónát és legvégül a darabosra tört kekszet. A tetejét megszórjuk a cseresznyével (nem árt ha kissé bele is nyomkodjuk.)

180 fokos sütőben nagyjából 20 perc alatt készre sütjük.