Síelés '12 - Klippitztörl (part 3.)

Nem túlzok ha azt mondom, hogy ilyen szar napom már nagyon régen volt.  Nagyon-nagyon régen.
Tegnap ugyanis eldöntöttem, hogy véget vetek a szenvedés(em)nek. Tiszta lappal. Mert úgy éreztem nem bírom tovább.
"Ne tegyél tönkre mindent, ne tegyél tönkre mindent" - ezzel a gondolattal indultam el. Hát, nem jött össze. Konkrétan mindent elrontottam. Amit csak lehetett.

Pedig igyekeztem. Tényleg. Nem szimpatizálok azzal a megoldással, hogy az ember leül a másikkal szemben, és elmondja, hogy ezt meg ezt meg ezt rontottad el. Rosszabb, mint valami hidegzuhany.
Szerintem az a korrekt, ha mindkét fél végiggondolja, hogy mit csinálhatott volna másként. Meg is tettem. Én. Mert amikor befejeztem a felsorolást, kis hatásszünetet tartva, vártam volna az ő oldalát. Azonban az nem jött. Vége volt, pont. Az én mondandóm alatt ment a sűrű bólogatás, ami azt hiszem maximálisan kifejezi, hogy egyetértett a felsorolt tényekkel. És ez rosszul esett. Arról nem is beszélve, hogy bármilyen probléma megoldását hoztam fel, rögtön az jött, hogy igen, mert én ezt is meg azt is elrontottam.
Az ember próbálkozik, hogy majd ő óvja a másik lelkivilágát, de tulajdonképpen mi szükség van az egészre? Elég nagyfiú már. Nekem pedig elég magamat  védeni.

Azt hittem tudja kezelni a helyzetet. HIszen eddig sem volt túl rózsás a helyzet, bennem teljesen az a kép lebegett, hogy minden úgy mehet majd, mint eddig, csak mi ketten tudjuk, hogy már nem vagyunk együtt.
Naív voltam. Iszonyú naív.
Mert nem tudja. Még mondtam is, hogy tudom, hogy kettőnk közül én vagyok jobb pozícióban, mert engem nem ért felkészületlenül a helyzet. Erre a képembe vágta, hogy nehogy azt gondoljam, hogy őt igen. Én pedig elhittem. Tényleg azt gondoltam, hogy igazat mond.
Ma azonban szembesülnöm kellett vele, hogy nem. Hazudott, mint a vízfolyás. Apa szerint csak védte az önbecsülését. És hogy ez természetesen dolog. Engem azonban ez rendkívül váratlanul ért. Illetve nem feltétlenül váratlanul, mert már a lépcsőn felfelé sétálva eszembe jutott hasonló opció. Csak bele sem gondoltam, hogy valóban megtörténhet.
Tulajdonképpen miért is? HIszen mikor azt mondtam, hogy engem természetesen nem zavar ha mi egy társaságban vagyunk, azonnal rávágta, hogy őt viszont igen. Az első pofon.
A másodikat a reggelinél kaptam, amikor leültem mellé (mivel egész azelőtt ott ültem). Abbahagyta az evést, majd 3 perccel később közölte, hogy nincs étvágya, és elment.
A harmadik és egyben minden biztosítékot kirántó a sípályán volt. A reggelis eset után nem éreztem volna fairnek nem megkérdezni, hogy zavarná-e ha továbbra is a csapattal mennék. (Amik az ő barátaiból állnak.) Először azt válaszolta, hogy azzal megyek akivel akarok. Ááá. Ez az amit gyűlölök. Ilyen helyzetben nincsen olyan válasz, hogy mindegy. Úgyhogy újra feltettem a kérdést, illetve hozzátetem, hogy ne viselkedjen úgy, mint egy óvodás. Itt rám nézett és kerek perec kijelentette: Jó, nem akarom.
Hű. Kicsit, öhm, hogyismondjam. Meglepett. Annak ellenére, hogy számítottam a válaszra. De ha már elkezdtem, akkor nem lehet félúton megállni. "Nem akarod, hogy vacsinál veletek üljek? Nem."

Mintha gyomron vágtak volna.
Mintha egy kristálypohár lettem volna, amit egy határozott mozdulattal a földhöz csaptak.
Mert a lelkem szétesett. Millió apró szilánkra.
Ez egészen bizonyos. HIszen vegyük csak figyelembe a tényt: én nem szoktam sírni. Itt nagy önuralom kellett ahhoz, hogy ne törjön ki belőlem a busz mellett. De nagylány vagyok. És a nagylányok nem sírnak. Legalábbis nem mások előtt. Ott mximum könnyeznek. Csak az apukájuknak mutatják meg a valódi énjüket. A sífelvonón. Meg napközben. Ha nagyokat esnek. Többet, mint az előző két napon együttvéve. És össze-vissza zúzzák magukat. Kékre, lilára.

De azt hiszem ez valahol így normálisan.
Egy szerencsétlen lelki roncsnak érzem magam. Nyilván ehhez hasonló külső párosul.