Szeretem a...

...hétvégéket. 

Olyan nyugis az egész. Lehet sokáig aludni (bár én nem tudok), nyugisan reggelizni, olyanokkal foglalkozni amit szeretünk. Én például mindig eltervezem (már a hét elején), hogy milyen dolgokat fogok főzni. (A sütit a pillanat hangulata hozza, de az ebéd nem megy ilyen egyszerűen.) Próbálom ekkorra időzíteni a bonyolult/időigényes mozzanatokat, de nem mindig sikerül. Gyakran belustulok/elcsúszok, és marad a szokásos 15 perces megszokás. Ami finom, meg minden...de ha már egyszer olyan szépen elterveztem!

Ez a mostani nem ilyen. Illetve félig.

Igyekeztem tanulni a hétfői próbaérettségire, de kezd úgy tűnni, hogy ha valamit nagyon szeretnék, egyszerűen nem jön össze. HIába ülök le, hogy akkor most igazán nekiállok a dolognak, fél perc múlva már azon kapom magam, hogy különböző oldalakon szörfözgetek, vagy jobbik esetben pl. matekházit csinálok. Egyszerűen nem tudok koncentrálni. Vagyis nem a biológiára.

A másik meg az este. Megígértem Zsuzsinak, hogy elmegyek "Csoportra", de ahogy közeledett az időpont egyre inkább nőtt bennem az ellenállás. HIszen mennyivel egyszerűbb lenne itthon maradni, még hasznosan is tölteném az időt (sajnos csak elméletben). Szerencsére meggyőztem magam. Méghozzá azzal az igen nyomós közmondással, miszerint "az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó".  Eszeme jutott, hogy mennyire utálom mikor valakire nem lehet számítani. Hogy megígér valamit, és az utolsó pillanatban visszamondja. Ennél bosszantóbb nincs is. És elég sok ilyen barátom van. Mondjuk hallgatják is tőlem minden alkalommal. (Persze nem a szóban forgó személy, hanem valaki más. Éljen a szókimondás!) Így belegondoltam, hogy ha én is ezt csinálom, akkor gyakorlatilag az elveimnek mondok ellent. Azt csinálom, amit én magam utálok másokban. 

Megerőszakoltam magam. Megígértem, tehát el is megyek. És milyen jól tettem.

Mindig elfelejtem, hogy nem az a valóság, amiben élek. A reális valóság. Hogy van máshogy is. Lehet máshogy is. Jó, hogy van aki erre rádöbbent. :)

Meg arra is, hogy nem csak abból a felszínes közegből áll a világ, amit annyira gyűlölök. Vannak érzések, problémák, csak jó helyen kell keresni. És mások élete rávilágít a tiédre. Mindegy, hogy pozitívan vagy negatívan, de megmutat valamit. Valamit, ami mindig is ott van az orrod előtt, csak észre sem veszed.

Itt nem kell szerepet játszani. Mindenki valaki. A hibáival együtt. De nem a hibáiért. És ez nagy különbség.