2012. január 4.

"... ha válaszolnom kell, az már nem meghallgatás..."

Azt kérdezted miért. Miért nem kommunikálok veled.
Jó kérdés. Én is gondolkozom a válaszon, már jóval azelőttől, hogy te feltetted volna magát a kérdést.
Sokáig nem tudtam. De egy nagyon konkrét érzés kísért, valahányszor rád gondolok. Harag.
És nem a barátod miatt. Nagyon nem. Azt mondtad, hogy így akarom tönkretenni a kapcsolatotokat. Hülyeség. Mert egyáltalán nem érdekel. Oda mész ahova akarsz. Azzal akivel akarsz. Nagylány vagy.
DE még is haragszom.
Így tovább kerestem az "okot". És napokba telt, de végül rájöttem.
Az, hogy itthagytál. Nem tudom, hogy miért, de nagyon fájt. Még most is. Valahányszor a mosolygó arcodra nézek felrémlik a kép ahogyan ülök egyedül a koromsötét konyhában felhúzott térdekkel, és bámulom a koszos ablakra hulló esőcseppeket, míg belül majd szétrobbanok attól a leírhatatlan gyomorszorító érzéstől.
Valahol itt döntöttem el, hogy nem érdekel mi lesz mikor hazajössz, tudni sem akarok rólad. Nem fogom megjátszani, hogy minden milyen tökéletes, amikor a legkevésbé sem az.
Persze lehet kérdezni, hogy mi olyan nagy ügy 3 napban. Apa meg is tette. Tulajdonképpen semmi. Nekem főleg. Szerinte. Hiszen leköltözöm Velencére, hogy egyedül lehessek.
Valóban. Önként és dalolva. Ezért furcsa nekem is, hogy miért volt ennyire nyomasztó. De az volt. Megspékelve a jelenlegi visszatérő álmommal. Gyűlölök rá felébredni. Utána csak fekszem az ágyban tágra nyílt szemekkel, és próbálok iszonyú tudatosan másra gondolni. Valami vidámra. Nekem ugyanis azt mondták, hogy ha valamin sokat agyalsz: az valóra fog válni.

Bebújok a takaró alá, szorosan átölelem a sárga plüsskutyám, és reménykedek, hogy nincs senki az ágyam alatt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése