Kathmandu 2. - Nepal

"Istennek meg dolga van velunk - mondta Agi." 

Csak mosolyogtam. Anya is mindig ezt mondja.

De igaza lehet. Mert tenyleg szerencsenk volt. Nagy szerencsenk.A kisbuszunk kormanya ugyanis elszallt. Meghozza a mukodo autoban. A klassz kis szerpentines uton, ahol egyik oldalon a hegy, masikon a szakadek oleli korbe az utat. De itt lepett kozbe az orangyalkank, ugyanis sikerult kifognunk azt az 5 metert, ahol hazak szegelyeztek a tajat. En aludtam, a hatalmas fekezesre nyitottam ki a szemem. (Ami szinten nem egyszeru tortenet, tekintve, hogy az sem szuperal szaz-szazalekosan.) Az elso amit lattam, hogy a sofor mar negyedszerre tekeri korbe a kormanyt. Egyiranyba. A busz korul mar ott sereglett az egesz kornyek apraja-nagyja, mindenki osszefutott nagyhirtelen, gondolom ez volt az evszazad szenzacioja. (A masik isteni szerencse, hogy eppen senki sem volt kinnt a porta elott, mert amugy az egesz banda ott lebecol, foleg a gyerekek. Itt meg gyerekgazolasert az egesz buszt szetverik...) Leszallva lattuk, hogy csinos kis csikot huztunk a homokba, de kivulrol semmi komoly problema nem latszott. Csak rajtunk a megkonnyebbules. Kerdeztem Birrent (az itteni guide), hogy nagy a baj? Csak csovalta a fejet : "No problem, but big problem." Korulbelul ez a helyi mentalitas.

Osszvissz 1 orat vesztegeltunk, de pont delben, tuzo nap, forrosag, igy (Agi szavaival elve ismet) katasztrofasujtotta ovezette nyilvanitottuk az egyik szomszed hazat, es becsucsultunk az "elokertjebe" a kikotott kecske, es rohangaszo csirkek melle. (Termeszetesen nem magyar viszonyok szerinti elokertet kell elkepzelni, igazabol csak az uttesttol 1 meterre levo 2 padrol, es egy nagy sziklarol beszelunk.) A sofor stoppal felkerekedett, szerzett egy szerelot, az megallapitotta, hogy nem tort el semmi, csak valami alkatresz kiesett, ujra stopp, szereztek alkatreszt, bebutykoltek, es mar mehettunk is. Ment minden mint a karikacsapas. (A kis cink csak annyi volt a dologban, hogy ezutan meg ropke 3 ora volt hatra Kathmadu-volgyig, es veletlenul az egesz a lepotyogos utszakaszon...)

De ideertunk. Epsegben, egeszsegben, hala a kivalo szakembereinknek :). Apa termeszetesen a szokasos precizsegevel allt a dologhoz, hogy ha mar az egyik nemtudommit kicsereltuk, akkor nezzuk meg, hogy nem kell-e a parjat is helyrepofozni. (Itt mondtak neki, hogy inkabb hagyja annyiban, mert ezen a buszon tul sok mindent kellene kicserelni, inkabb ne is tudjuk milyen problemak vannak.)

A szereles utan mar nem "mertem" lehunyni a szemem, inkabb fixiroztam az utat, minden egyes kanyarban az egiekhez fohaszkodva, hogy lecci meg ezt eljuk tul. Nem hiszem hogy egyedul voltam a dologgal. De azzal sem, hogy mikor neha a melybe vetodott a tekintetem, csak az jutott eszembe, hogy tenyleg oriasi mazli, hogy nem a folyobol kellett kilapatolni a buszt. Meg minket.

Vegszonak pedig ismet csak Agit tudom idezni: "Az elethez szerencse kell."

Na, en jelen voltam, amikor osztottak.