B.F.F.

Ilyen is régen volt. Ülök a gép előtt, bámulom a monitort és csak nézek ki a fejemből. Kong az agyam az ürességtől. Fél pillanattal ezelőtt még tudtam, hogy mit szeretnék, most meg ha megfeszítenek, akkor sem. Nyilván ez az őrült meleg sincs a legpozitívabb hatással egyik életfunkciómra sem, de sokszor ijesztő, hogy mennyire nem tudok koncentrálni. Az meg egy vicc, hogy augusztus elején közölték, hogy akkor köszi helló, vége a nyárnak, nincs több meleg. Azóta ugyanis CSAK idióta fülledt kánikulával örvendeztetik a népet az égiek. Jó-jó, tudom, nekem mindig rossz, meg mit akarok hiszen nyár van, de akkor is. :) Legyen már hidegebb. Mondjuk ősz. Vagy tél. Mint amikor anya egyik nap csak úgy megkérdezte, hogy és mikor lesz már karácsony? XD

Aztán várok egy kicsit, és megjön az ihlet. Ezzel a dallal, csak lazán, így hajnali egykor. De annyira szeretem. Annyira...én.
Várok. Egy jelet, ami megmondja, hogy mi a helyes. Amikor nem látod a fától az erdőt.

Félek. Iszonyatosan közeledik a szóbeli, és egyszerűen nem haladok abban az ütemben ahogyan szeretnék. (És nem szeretném, hogy most ezután ezt felhántorgasd anya. Magánügy. Jó, tudom, te fizeted, de akkor is. Megoldom.)

Szeretek. Egyedül lenni, nyugalomban. Semmi rohanás. Néha egy-egy laza program, de alapvetően kitöltetlen órák sokasága. Másrészről viszont bármit megadnék, hogy alig legyen szabadidőm, mindig társaságban legyek, és pezsgő élet vegyen körül. Amiben semmi időm magamra. Elég nagy paradoxon, nem?
DE ez a kulcs. Túl sok időm van magamra. Hogy a problémáimmal törődjek, és pluszban gyártsak hozzájuk néhányat. Amik aztán szép lassan felőrlenek. A lelkem, testem, és a kapcsolataim.
Persze azt is tudom, nem egyedi a probléma. Nyilván sokan átélik ugyanezt, nap mint nap. Én meg úgy írok róla, mintha én találtam volna ki a spanyol viaszt. Nevetséges. Ez is. Pont ugyanúgy, mint én magam.