...a Balcsi partján egy srác csókra vár!

Tudátok, hogy létezik egy ilyen szövgű dal? Nem? Én sem. De amikor mentem Pestre, sajnos sikeresen beültem egy kisiskolás bandával megtöltött kocsiba, és ezt dalolták. Legnagyobb bánatomra csak a vége felé zendítettek rá, mert ha korábban, akkor egész úton nem tudok tanulni, így azonban csak aez a zárszó maradt meg. Sebaj. Ennyivel is gazdagabb lettem.

És egy viszontlátással is. Sok véletlen közjátéknak köszönhetően visszatértem a Klinikára. Vagy hogy te is értsd Réka, a putriba :). HIhetetlenül furcs érzés volt. Olyan, mint a biciklizés. Már az út. A lábaim maguktól vittek, hiába nem jártam erre már majdnem 3 éve. Olyan, mint a biciklizés. Egyszerűen nem tudom elfelejteni. Ha akarnám se. Ám mintha az idő is megállt volna, és az emberek mit sem változtak. Az aluljáróban álló pásztorbotos vak térítőpasi mintha el sem mozdult volna, ráadásul teljesen ugyanazokat a fura hangokat adja ki. Az az isteni péksüti illat, ami azonnal megcsapja az orrod, ahogy felszállsz arra a hülye mozgólépcsőre. Egyszerűen nem lehet nem megkívánni. (Hál istennek nem vagyok az a típus, aki kaja nélkül indul el otthonról, és ilyesféle mesterséges szemétre szoruljon, de akkor is. Isteni. Biztos, hogy üzleti fogás, ezért van minden metrólejáróban, hiszen a beáramló levegő rendkívül felerősíti a szagokat, és mindezt tetézi, hogy ezt a feljövő áldozat maximálisan az arcába kapja.) A kínai árus a sarkon, mellette a gyrosos. A túloldalon a (szintén) kínai kajálda, ahol, te jó isten mennyit ettünk! Szégyen nem szégyen, én itt ismerkedtem meg a kínai konyhával. Már ha ezt lehet annak nevezni. A sült tésztát édes savanyú mártással. MInden alkalommal ezt ettem. 

Aztán odaértem a kórház kapujához. Ahhoz a hatalmas, minden kis szemét titkomat tudó óriási faajtó elé. Beléptem. A biztonsági őr pont ugyanaz, mint amikor utolsónak leléptem. Csak talán megborotválkohatott, mert valamitől most fiatalabbnak tűnt. Az előtérben már érezhető az intenzívről áradó fertőtlenítőszag, ami felkísér egészen a vörös márványlépcsők tetejéig. Ott apró kanyar (szemmel bepislantottam a neuro felé. Ha volt is felújítás, a folyosóra már nem futotta, mert pontosan el tudnám helyezni magunkat apával az egyik padra - totál autentikus a környezet.), és indul a banzáj. Imádkoztam, hogy ne találkozzak senkivel a Foglalkoztatóból, bár nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán megismernének-e. Az a plusz (sok) kiló, szemüveg, és a többi kis gyönyörűség. (Apának meg is jegyeztem utólag, hogy ugye milyen konzervatívan öltöztem fel? Alig látszott csak 2 tetoválás, Csak mosolygott, hogy lassan adagolom.) Meg az évek. Persze az is megeshet, hogy ezek mind semmit sem számítanak, és ugyanúgy ordít rólam, hogy ki vagyok. KI tudja, erre nem került sor. Azonban mikor a odaértem az utolsó lépcsősorhoz, nem elég, hogy a szívem a torkomban dobogott, már a reggeli is kezdte úgy érezni, szívesen körülnézne. Nagyokat nyelve, az ájulás szélén léptem át a küszöböt. Kék kanapé, növények, meg plusz néhány régi fotel. A konyhában az elmosatlan teáscsészék. Kis kifolyt kávé. Gyakorlatilag lerogytam a kanapéra. Megrohantak az emlékek. Peregtek a képkockák, mint valami régi fekete-fehér filmen. Ahogyan minden reggel ültem körömrágva, hogy 1.úristen, ugye nem híztam,  

          2, de azért mégis kéne valamit produkálnia annak a mérlegnek, mert kib*szottul utálok itt lenni,

          3, és kerüljek már sorra, mert nem sokáig bírom ki WC nélkül.
Aztán láttam magam előtt a 14 éves énemet, ahogyan kijött a Ritától. (Az ő tisztje volt a mérés.) A dacot az arcomon, hogy na majd holnap. Majd holnap megmutatom, hogy nem uralkodhatnak felettem. Nem. Mert képes vagyok kiszabadulni. Ezekkel a gondolatok kb. addig tartottak amíg jöttem le a lépcsőn (bár liftezni kellett volna). Mert ahogy a foglalkoztatóba léptem, és elém tették a zsömle-lekvár-kakaó párosítást, az élettől is elment a kedvem. Nem. Nem fogom megenni.

Kívülről csip-csup dolgok, de ebben élni Borzalmas. Nem kívánom senkinek. 

És éppen ezért tűnt most az egész gyerekjátéknak. Mint valami rossz vicc. HIszen nincs tét. Nincs vesztenivalóm. 

És meglepően jól sikerült. Mármint a "beszélgetés". Nem volt hosszú, de azt gondolom nem is kell a végtelenségig nyújtani a dolgot. Pászthy nagyon kedves volt. És rá kellett jönnöm, hogy nem vele van bajom. Hanem az egész betegség ellen irányuló gépezettel, aminek ő volt a fővezére. Sőt. Kedvelem. Egy határozott nő, erős célokkal. Csak ne engem próbáljon velük megdolgozni :) Levitt a Foglalkoztatóba, hogy "megmutasson". Péter bácsi arcán nem tudtam felfedezni az anno fantasztikusvagy mosolyt, Szilvi pedig  csak Szilvi. Ő sem változott. Ugyanúgy néz ki, és a gesztusai sem lettek őszintébbek. Váltig állítom, hogy akkor is Ő ette meg a krémtúrónkat. :) Meg még ki tudja mit.

Akit hiányoltam, az Gabi. Vele nem tudom mi lehet. Nem kérdeztem meg. De remélem (biztos vagyok benne), hogy jól van. A kisfia/lánya egészséges, ő pedig boldog. És olyan életet él, amilyenre mindig is vágyott. Megérdemli.

Igazából ők ketten maradtak meg nekem. IGen. Kezeltek ugyan többen, deha valaki nincs rád hatással, nem érzed feletted állónak, hasztalan az egész. És Maróka vagy ZIta ezt nem tudta elérni. (Sajnos) ott játszottam ki a dolgot, ahol éppen ingerenciám támadt.

So it was a return. I hope will be coming soon again.