"Nélküled nem félek, de veled sem túl nehéz."

Kissé zavarosak mostanában a napjaim. Itthagyott minket Hógolyó-az egyik tengerimalacunk (erről kicsit később majd részletesebben), rettenetesen meleg van, illetve Á. is most tölti a kórházi kényszerpihenőjét. És azért szerintem kellőképpen támogatom. Még saját magam számára is meglepően. Mert nem terveztem előre, hogy mennyit maradok, de a napok múlásával egyre hosszabbak lettek a látogatások. És ez tök jó. Mert látom rajta, hogy mennyire szenved. És utálom, hogy rossz neki. Szinte lelkiismeretfurdalásom van, amikor mondom, hogy pl. voltam vizitornán. Tiszta szívemből sajnálom akkor is, amikor eljövök, és otthagyom. Mert pontosan tudom mit érez. 

Úgyhogy remélem jól teljesítem a barátnői kötelességeket. Mert hiányzik. Hiányzik, hogy megöleljem, hogy azt lássam örül, hogy normálisan megcsókoljon. Persze, csak nevetek, amikor azon vinnyog, hogy milyen hülyék a nővérek, milyen szar minden ( a kedvencem az, hogy "bejön a csaj , hoztam egy lázmérőt, majd kimegy. -hát ez nagyszerű, hozott egy lázmérőt, szuvenír vagy mi? eltegyem? nem képes azt mondani, hogy mérd meg a lázad?"), de ez nem az élet. Mármint nem a valóság.

De találkoztam az anyukájával. És hihetetlenül megnyugtató volt, hogy ilyen kedves velem. Mert eddig kissé az volt az érzésem, mint ha bujkáltunk volna előle. Mármint nem szó szerint persze, de pl. mikor volt a Múzeumok Éjszakája, akkor mondat, hogy menjünk egy külsőbb úton. Gondolom nem tévesen következtetek, ha az jut eszembe, hogy vagy ő szégyell engem előtte, vagy az anyuja nem igazán csíp. Meg ezen kívül ha bármikor feljött, hogy jézusom, anyukád mit szólna ha látná, tuti eltiltana tőlem, vagy bármi ilyesmi, mindig csak nagy egyetértően bólogatott. És ez kissé kezdett már rosszul esni. Mert magamban azt vártam volna, hogy erre ő megrázza a fejét, hogy á dehogy, ne legyél buta, anyának semmi baja veled. (Még csak nem is az, hogy kedvel. Olyanra nem számítottam.) Erre csak kapom a megerősítést, hogy valóban baj van velem. Meg tényleg nem oké a dolog. Szóval bennem volt a késztetés, hogy megkérdezem, de mégis miért? Mit csináltam? Vagy a külsőm miatt? Ám a mostani találkozás alapján még azt is megkockáztatnám, hogy kedvel. Persze amikor legeslegelőször összefutottunk, akkor is kedves volt, de utána meg elkezdtem magamba sulykolni ezt a buta fiúsanyukautáljaafiabarátnőjét című sztereotípiát, és Á. mint valami tökéletes partner, ebben csak megerősített. Szóval ez kamu. Aranyos, és pont.

És sajnos nem mellesleg, egész nap egy szál rövidnadrágban fekszik. Mármint Á. (És meg akar halni. Tipikus pasi. De az enyém, úgyhogy fátylat rá.) Ami azért elég dekoratív. Nem azt mondom, hogy ráindultam egy kórházi betegre, de azért vonzó, na. Ez a legmegfelelőbb szó. Az elején kicsit szégyelltem is magam, amikor ez tudatosult az agyamban. Hogy ilyeneket gondolok. Hiszen beteg. Kiszolgáltatott. De azt hiszem megszoktam a látványt, mert már képes vagyok huzamosabban levenni a tekintetem a mellizmairól. :)