Tények

1. Az iskola véget ért. Még pénteken. Mikor kiléptem a kapun, elfogott az a gyomorszorítós furcsa érzés. Hogy vége. Persze nem örökre, de majdnem. Jövőre érettségi, én meg mintha ugyanott lennék, mint tavaly. Semmivel sem érzem magam okosabbnak. És ez valahol rettenetesen ijesztő. Rengeteg olyan kérdést dob fel, amiken hiába nem szeretek gondolkodni, mostanában sokszor eszembe jutnak.

2. Amióta blogot írok, egyre többször szembesülök azzal a problémával, hogy rohadtul nem értek rengeteg dologhoz. Mint az informatika. Vagy a rajzolás. vigasztalásul ilyenkor mindig azt gondolom, hogy na igen, ezért sütök. Meg írok. És ha azt olvasom, hogy "keverjük össze a száraz elemeket" nekem legalább nem egy tucat ceruzaelem jut eszembe.

3. Hivatalosan is a barátnő státuszba kerültem. Remélem tudom majd teljesíteni az ezzel járó kötelességeket, bár ez egyenlőre még zsákbamacska.

4. Nyár van. A hangulatát sajnos nem érzem, de a meleg nem hagy kétséget felőle. És nem szeretem a nyarat. Mert persze, jó a szabadság, kötetlenség, meg hogy nem kell suliba menni, de... ha felborul a megszokott napi rutinom, az nálam előreláthatatlan következményekkel jár. Pontosabban nagyon is előreláthatókkal. Lecsúszás. Kényszeresség. Én pedig szépen lassan megőrülök. És tudom, hogy nem tudok ellene tenni. 
Ez az, ami nem változott 13 éves korom óta. Mert valóban, Pászthy összeszedett a szarból, testileg. Csak ez a betegség nem arról szól, hogy mi van kívül. Az csak egy kivetülés. A probléma fizikai megjelenése. Az egész fejben dől el. Ami ugyanúgy rossz. Mert valljuk be, ebben sem vagyok előrébb. Semmivel. Mert az, hogy már nem töltök hónapokat kórházban, nem fejlődésnek tudható be. Kiöregedtünk a kórházazásból. Mindannyian. Akkoriban, 13-14 évesen kellett. Vagyis összejött. Nem volt más cél. De azóta változtunk. 16-17-18-as korosztály. Vagy több. Mindenki rájött, hogy mik a minimumok. A még élhető út. Kórházon kívül. Mert ugyan nem tudom, hogy mások mit éreznek, de pontosan sejtem/tudom, hogy párunknál még vannak problémák. Látom. Itt, ott, amott. Írásokból, fényképekből, beszélgetésekből. Mindenki küzd. A maga módján. A saját módszereivel. És van akinek sikerült. Legyőzte azt az 5%-ot. Azt, ami a maradék 95-öt uralta. És most éli világát, boldogságban. 
És félek, hogy nekem ez nem fog menni. Félek? Sajnos tudom. (Nem lehet így hozzáállni, mert magához vonzza a negatív energiákat. Tudom. Akkor nekem is sikerül.)  De akkor egész életemben így maradok? Az nem lesz hosszú élet.

Pedig boldog vagyok. Van egy iszonyúan okos-kedves-helyes pasim, akit imádok, és hiányzik, ha régebben beszéltünk/találkoztunk mint 1 nap. Durva, nem? Az én mércém szerint biztosan. De legalább jó jel. Vannak igazi(!) barátaim, akik szeretnek, és még a hangulatváltozásaimat is elviselik. Pedig el bírom képzelni, hogy néha még a szimpla létezésemet is utálják. Van egy fantasztikus családom. Gondolkodtam, hogy kivel kezdjem, de mindenképpen sértődés lesz a dologból. Ha nem is kimondott, de tudat alatt igen. Ha anyával kezdem apa érzi magát alsóbbrendűnek, ha apával, akkor anya érzi úgy, hogy kevésbé szeretem. Pedig ez nem így működik. Mindkettejükhöz más viszony fűz. Egészen más. De egyik sem rosszabb vagy jobb, mint a másik. Csak más. Aztán itt van az öcsém. Az én már nem kicsi öcsikém, aki ugyan már minden csak nem kicsi, de nekem mindig az marad. Egy lusta disznó, rendetlen, koszos, de azért az öcsém. És sokszor meglepően aranyos tud lenni. Máskor meg pont ugyanennyire idegesítő. De a lényeg, ő az, aki aggódik értem. Talán túlzottan is.

És mindezek mellett süthetek. Kérésre, vagy csak úgy. Annyi mindent kapok, hogy fáj belegondolni. Főleg, mikor látom a hajléktalanokat derékig a kukában, a földön 2 szatyor. Benne az összes holmijukkal. Nekem a sütőscuccaim nem férnének el ekkora helyen.

De az értékrendemmel legalább a helyén van. Szóval köszönöm. Én így vagyok ilyen. Ilyen Panka. Furcsán, tetoválva, fintorogva, szemforgatva, parázva a külsőmön, sütögetve, későn feküdve, blogozva, és már úszva is.

Talán ez a legjobb. Hogy a problémák ellenére se akarnék más lenni.