Hogyha egyszer levennénk az álarcot, kiderülne, hogy nincs más dolgunk a világban, mint megfogni egymás kezét...

Nem akarok úgy felébredni egy nap, hogy ráébredjek: már túl késő ahhoz, hogy megtegyem azokat a dolgokat, amiket akartam... Pedig sajnos erre elég jó esély van. Tekintve az életvitelem, a gondolkodásmódom, és az összes kis pankás vonásomat. De mindezek mellett sokszor még is úgy érzem, hogy elégedett vagyok. Hogy kihasználom az életemet. Az esetlegesen adódó lehetőségeket. Merek tervezni. Nagyot álmodni. És bízni magamban. Természetesen az addig erősnek hitt önbizalmam is sokszor meginog. Hogy biztosan jó-e az, ahogyan élek. Hosszabb-rövidebb letargia, de minden gödörből ki lehet mászni. A legmélyebből is. Mindig van kiút. És választási lehetőség. Csak meg kell látni.

Elégedett vagyok. Tudok örülni egy napos délutánnak, egy sétálásnak, ha nevetünk egy jót a csajokkal, egy kedves mosolynak, egy jól sikerült reggelinek. Felderül az arcom ha ránézek egyesekre, vagy csak szimplán látok néhány árván virító rózsaszín virágot a fűben. Néha azon kapom magam, hogy beszélek az epreimhez vagy a barackfához. De nem baj. Miért is lenne? Néha jó csak egyszerűen beszélni. Kimondani bármit ami az eszünkbe jut, gondolkodás nélkül. Hiszen ők úgysem válaszolnak. Nem kritizálnak, nem mondanak véleményt. (A probléma ott kezdődik, ha ezt mindenkivel ugyanúgy megteszed. Mert ők bizony értik. És válaszolnak is. Bár az még a jobb. Mert ha magukba fojtják, csak rosszabb lesz. És hiába nem akarod, iszonyatos sebeket lehet ejteni másokon.)

És ez a szép. Hogy az élet olyan, amilyenné mi tesszük. Nincsenek korlátok. Mi magunk vagyunk az akadály. Szóval nincs más dolgunk, mint lenni. Formázni, felépíteni.

Élni.