"A kifogás, hogy "én már csak ilyen vagyok", egy nagyon költséges életmód jelszava.

Ejj-ejj, elromlik ez az időjárás. Mondjuk Engem nem ért meglepetésként (az újságoscsajszi már péntek délben előrevetítte), de azért nem tesz túl boldoggá. Annyi mindent terveztem a szünetre, (legfőképpen kertrendezést), hogy végre valahára  utolérjem magam. De így? Legszívesebben csak ennék, és  fetrengenék az önsajnálatban. :) Na jó, ennyire azért nem durva a helyzet, de tényleg nincs kedvem semmihez. Vagyis nem igaz, mennék Velencére sütni, de sajnos előtte muszáj hazamenni. Tudjátok, azok a rohadt kötelességek. Bár ha őszintén belegondolok, ott se nagyon tudnék mit kezdeni magammal. A kert csurom víz, a terasznál nem lehet tovább menni. Szörnyű. 
/Bezzeg ha nem lenne a hátamon az a szar, most mehetnék úszni. Így meg...csak potyogtatom a kis fekete szarokat folyamatosan, illetve minden egyes Bepanthenes kezelés után elkap az érzés, hogy körömmel nekiessek, a nem múló viszketést enyhítendő./
Jó, tudom, nem így kéne felfogni, de most nem megy másképp. Utálom ha a dolgok nem úgy történnek ahogyan én akarom. A várakozást. Most is, azt hittem legkésőbb délben elindulhatunk haza, erre apa még csak most borotválkozik. És mikor szóvá teszem, jön a szöveg, hogy ne pattogjak már, csak belelovallom magam a hülyeségbe, meg mit csinálnék otthon amit itt nem lehet? Nem tudom. De tényleg. 
Egyszerűen csak sok már az ittlétből, és kell a változás. Az állandóság ténye számomra nagyon ijesztő. Mintha egyenlőségjelet tennék közte és az unalom között.
Utálom az egészet.