2011. április 14.

A boldogság eufóriát szül, az eufória meg félelmet.

Tetszik ez az úszás dolog. Nagyon. :) Olyan szinten kezdem megkedvelni, hogymár azon filózom, hogy megfűzök valakit, hogy jöjjön el velem holnap is. Jó úszni. Olyan szabad. Vagy te, a víz, és minden olyan könnyű. Súlytalan. Már-már a mesebeli világ hangját súrolja, amiben a szinkronúszók popslágereinek átszűrődése kissé hasonlít szirének énekére. Megbabonáz, és magáva ragad. Ismeritek az érzést, nem? Na még egyet, még alig fáradtam el, ó egy már nem árthat (csak az 1 sosem egy, mert ugye minimum 2 kell ahhoz, hogy visszaérj a kiinduló pozíciódba), és ezekből lesznek a plusz 8 hosszok. Nálam.
DE egy kicsit ijesztő. Mert érzem, hogy akkor most van az az állapot, amikor a heti 1 már a normális. Vagyis ha nincs, az már kompenzálandó. És nincs olyan, hogy nincs. Mint mindig. Elkezdek valamit, és...elfajul a dolog. KIcsit félek. Mert nem akarok megint odajutni, hogy leépítem az emberi kapcsolataim. HOgy saját magamon, és a külsőmön kívül semmi sem érdekel.
Jelenleg, nagyjából nem tudok lelkiismeretfurdalás nélkül megenni egy kekszet. Egy édességet. Egy túrórudit. Csak azt, ami a két kis kezem közül kikerült. De ez is az a dolog, ami nem stagnál. Csak egyre rosszabb, és rosszabb lesz. Mint egy árnyék. Kúszik fel csendben, alattomosan a gerinceden, és a következő pillanatban már csak azt veszed észre, hogy valami éppen a nyakadat szürcsölgeti a legnagyobb elégedettséggel.

És úszás közben az éhség sem olyan zavaró. Vagy fájdalmas. És a legkevésbé sem kielégíthető.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése