Pontosan tudom hol kezdődik a rossz. A baj, hogy nem tudok ellene tenni.

Egy illat. Fullparadicsomos, tele oregánóval, és kakukkfűvel. Borzongatóan jó. Amitől elfog az otthonosság. Képzeletben még társítok hozzá egy adag tésztát, és máris kész van az az étel, amit soha nem fogok megenni, bármilyen jó is az illata. Így jöttem haza este. Persze a szagok nem tőlünk áradtak, valahol az utcában. Szaglásztam is buzgón, mivel, erre még csak most jöttem rá, szerintem kicsit túlfejlesztettem a szaglómicsodáimat a kis betegeskedésem idején. Télen lehetett, de még január elején. Előttem van a kép, ahogyan sétálok Manóval (vagyis cincálom magam után, mert a cél a minél gyorsabb tempó volt), a gyomrom üres, de nem érzek éhséget. Sőt, semmit sem érzek. A testem csak egy eszköz. Eszköz arra, hogy jobb legyek. Egy formálható nyers egyveleg (by V. A.).  Olyan vagyok, mint egy robot, teljesítem a feladatot. Célorientáltság, és ennek érdekében mindenen átgázolás. Ma így jellemezném. És ez volt az az időszak, amikor (szerintem az éhezés) hatására, kiélesedett a szaglásom. Olyan élmény volt, amit sosem felejtek el. Gyakorlatilag elállatiasodás. Igen, ezt nem lehet másnak nevezni. Túlélőösztön. Hihetetlen távolságokból megéreztem mindenféle illatokat. És nem egyszerűen megéreztem, átéltem. Beszivtam az orromon, de nem állt meg, betöltötte az elmémet.  Bennem élt. Önállóan.

Persze mára megváltoztak a dolgok. Nem vagyok 45 kiló, és érzelmeim is újra vannak. De a kifinomultság egy része szerencsére megmaradt. Bevallom, nem szeretek kóstolgatni főzés közben. Tudjátok, ez is ilyen kis anorexiás affér, hogy nem tudsz megállni a kóstolás szintjén. Úgyhogy illat alapján szoktam főzőcskézni. Mert mindennek van illata. A sónak is. Érezni lehet ha beleszagolsz valamibe, hogy milyen íze van. Legalábbis én érzem. Helyesen.