Csak mint minden vasárnap

El tudjátok képzelni milyen egy már majdnem síró Pankát kiabáló visításra ébredni? Röviden:vacak. Először azt hiszed álmodsz, de mikor a hang csak nem akar megszűnni, résnyire kinyitod a szemed. És rájössz, hogy nem álmodsz. Megpróbálsz felkelni az ágyból, de a lábaid nem engedelmeskednek. Átvergődsz a lakáson, és szembetalálod magad egy székben ülő kétségbeesett anyával, aki a kezében egy malacot szorongat. Közelebb mész, és látod, hogy a disznó lábából borsónyi cseppekben csöpög a vér. Háttérzajnak tökéletes anya sipítozása, hogy de én nem akartam bajt, és ugye nem fog meghalni. Nem mintha nem szeretném a malacokat, de egy ilyen szitutól nem tudok megijedni. Jó, nyilván kisebb a testük, de ennyitől még nem szabad bajnak lenni. Feladat: vérzést elállítani, anyát helyretenni. Csak egyik sem egyszerű. Pedig milyen jól is hangzana, ha azt mondhatnám, hogy bekötöttem a disznó lábát,visszatettük a ketrecbe a társai közé, akik nagy szeretettel fogadták sérült kis társukat, majd kikísértem anyát a konyhába, és főztem neki egy teát. Mint a mesében. A valóságban azonban az istennek sem akart abbamaradni a vérzés, mikor visszatettük Golyit a többi nekiugrott, és elkezdtek verekdeni, a megnyugtatáshoz meg túl antiszociális és fáradt voltam.
Így ébredtem én ma. Aztán napközben belázasodtam, mostanra meg már csak a vacak fuldoklós köhögés maradt. Frankó. Nem a tavasz jön, véletlenül?


Nyilvánvalóan a tgenap leírtak hatására (van bennem önkritika!), de megkérdezte, hogy van- e kedvem találkozni. Szerintetek mit válaszoltam ? :)

Ser tette fel a kérdést, hogy akkor most öröm-boldogság? 

Ijesztő, de igen. Nagyon ijesztő. Félek boldog lenni?