Szárnyalj, és a felhők között nem érhet baj...Talán még egy sütivel összefutsz

Ismerős tájak, épületek, emberek. Magyarország. A maga kis lepukkantságával, de szeretem. Jellegzetesen felismerhető. Én speciel a Paprika Restaurant feliratból jöttem rá, hogy hoppá, akkor már átjutottunk a határon.
És a buszút. Hmm, nagyon eseménydús volt. Ööö, az elején elfeküdtem, és fel sem ébredtem az első megállóig. Aztán meg bambultam kifelé, a fejemben kavargott a nagy lila köd. Hogy mi volt. Mi lett. És mi lehetett volna.
Végülis arra a következtetésre jutottam, hogy nem csinálnám másképp. Nagyon nem is lenne mit. Csak...ugye a fiúk. Azok a fiúk.
Végig ezen járt az eszem. Vagyis rajta.
Hülyeség, de ha valahogy ilyenkor egy kicsit jobb, és rosszabb is egyszerre.
Jó, mert mosolyognom kell, ha eszembe jut ahogyan nevet. Ahogyan néz. Amilyen.
És rossz is, mert ezzel párhuzamosan az is rögtön előtérbe kerül, hogy már megint én vagyok az a szerencsétlen aki ilyen plátói "szerelembe" esik. Ami ellentmond a Pankasággal. Mert egy Panka nem vár. Megszerzi amit akar.

Azonban most nem akarok Panka lenni. Egyszer az életben egy normális párkapcsolatra vágyom. Ami olyan átlagosan alakul ki. Ergó nem keresem, satöbbi, satöbbi. Hanem várok, szépen türelemmel.

Te úristen, már most rosszul vagyok. (És tartok tőle, hogy ezután ezt hallgathatjátok.)