A tegnapi és azelőtti hóesésről már csak a sár és fű között fehérlő apró foltok árulkodnak. Szomorú. Ellenben Mínusz úrfi erőteljesen képviselteti magát. Szél úrfival karöltve. És én azt nagyon nem szeretem. Fázni., még a napsütésben is.
Hol vannak az előző heti 10 fokok?
És azt hiszem itt az ideje, hogy írjak a tegnapról. Anya kérdezte, hogy fogok e csinálni képet. Vagy mikor írok végre róla. Mire én azt válaszoltam, hogy nem hiszem hogy fogok, ez az én magánügyem. Erre nagyon bizalmasan rám nézett, és elkezdte mondogatni, hogy na ugye megbántam. De ez nem igaz.
Tény, voltak rosszabb pillanataim. Mondjuk az egész tegnapi nap. Végig azon gondolkodtam, hogy biztosan akarom-e. Fekete frankón elbizonytalanított a fehér tetoválás gondolatával. Amivel, hozzáteszem, nem értek egyet. Nagy pirospont, ha ez volt a cél. A tábla legközepébe talált.
És azt is tudtam, hogy ez lenne a leg... hogyismondjam, legbátrabb vagy tiszteletreméltóbb tett, ha lemondanék róla. Befizettem, elbuktam, de ennyi.
Végül alkut kötöttem magammal, hogy elmegyek, megnézem, és ha tetszik, és megjön a kedvem, akkor szeretném.
Ott szenvedtem egész délután a szalonban egy szál melltartóban, amit a szentlélek tartott a cicimen. Mert ugye be nem lehetett kapcsolni, mivel pont ott dolgoztak. Még a vállamon sem lehetett. Brr. Elég kiszolgáltatott érzés így 2 pasi előtt. Főleg mikor leesik, és közlik veled, hogy ne zavartasd magad, senki nem néz oda, de ne mocorogjak, mert nem bírják felpakolni a mintát. Te meg mint egy hülye debil ott állsz előredöntött vállakkal, csupasz cicivel, és majd meghalsz úgy koncentrálsz, hogy ne húzd vissza a melltartót. Közben ők meg járkálnak. Vagy éppen jót szórakoznak azon, hogy mennyire asszimetrikus vagyok. És, hogy kéne egy kis gyógytorna.
Szóval ott ültem a székben, és tanultam a bioszt. Csak sajnos nem tudta elvonni a figyelmem arról, hogy éppen szétszabdalják a hátam. Mert olyan érzés. Mintha ezer és ezer vágást ejtenének. Néha volt olyan érzésem, hogy szólok, hogy na jó, én ezt most nem bírom már tovább, de leküzdöttem. Sőt, amikor már majdnem megvolt a fele, eszembe jutott, hogy reggel nézegettem a hátam, hogy milyen szép. Most meg ott van rajta az a tintapaca. És elkezdett szúrni a szívem. Felrémlett bennem a bal vállamon lévő anyajegy, amit úgy szeretek. És megkérdeztem, hogy benne van-e. Hál istennek nincs. Ez visszaadta az optimizmusom.
Ami még most is tart. Sőt, ami a legjobb érzés, hogy akárhányszor nézem meg, egyre jobban és jobban tetszik. Ami nem baj. Tekintve hogy egy életre szól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése