Egy számomra fontos embertől hallottam ezt legelőször. És azóta többször is. Még mindig hallom ahogyan elmagyarázza, a körmei kopognak a faasztalon, szinte csikorogva rajzolgatja a köröket, amik ez esetben a szabadság terjedelmét jelzik.
Kicsit fáj. Mert tudom hogy sohasem leszek képes teljes mértékben betartani. Nem olyan a természetem.
És az is bánt, hogy csomószor eszembe jut, hogy anyával olyan élhetetlenül viselkedünk. NIncs rá jobb szó, csak azt érzem, hogy istenem bárcsak lenne már jó idő, hogy mehessek Velencére. És hülyeség, de zavar, hogy nem tudnám magam ellátni ha olyanom lenne. Vagyis nem tudnék önállósodni. Rövid úton az utcára kerülnék/éhenhalnék. Ami logkius ha belegondolunk, hogy nincs keresetem (nem olyan összeg), és tanulnom kell.
DE vágyom a saját térre. Ahol magam szabályozom a dolgokat. Ahol magam szívok a saját hülyeségeim miatt. Nem mások az enyémeim miatt, és nem én a másokéi miatt. Lehet mondani, hogy lehet másokkal együttélni. Na igen, de nekem eddig nem nagyon ment a gyakorlatban. De természetesen ezért vannak kompromisszumok, hiszen nem lakhat minden ember külön házban.
A másik nevetséges meg, hogy ilyeneken nyavalygok??????? Könyörgöm, mások éheznek, leukémiások (Pl. anya a postát nézegetve meg is jegyezte, hogy annyi probléma van a világon, ezeknek is kell küldenünk pénzt. Ilyenkor meg annyira közel érzem magamhoz. Meg mikor nevetgél, jókedvű, és nem egy engem piszkáló hisztis banya.)
Szóval annyi BAJ van, és mivel a nagy jódolgomban egyik sem érint, nem tudom felfogni. Vagyis azt hiszem, de a lelkem mélyén nem tudom milyen igazából szenvedni. Félni.
Szerencsés vagyok.
Kicsit fáj. Mert tudom hogy sohasem leszek képes teljes mértékben betartani. Nem olyan a természetem.
És az is bánt, hogy csomószor eszembe jut, hogy anyával olyan élhetetlenül viselkedünk. NIncs rá jobb szó, csak azt érzem, hogy istenem bárcsak lenne már jó idő, hogy mehessek Velencére. És hülyeség, de zavar, hogy nem tudnám magam ellátni ha olyanom lenne. Vagyis nem tudnék önállósodni. Rövid úton az utcára kerülnék/éhenhalnék. Ami logkius ha belegondolunk, hogy nincs keresetem (nem olyan összeg), és tanulnom kell.
DE vágyom a saját térre. Ahol magam szabályozom a dolgokat. Ahol magam szívok a saját hülyeségeim miatt. Nem mások az enyémeim miatt, és nem én a másokéi miatt. Lehet mondani, hogy lehet másokkal együttélni. Na igen, de nekem eddig nem nagyon ment a gyakorlatban. De természetesen ezért vannak kompromisszumok, hiszen nem lakhat minden ember külön házban.
A másik nevetséges meg, hogy ilyeneken nyavalygok??????? Könyörgöm, mások éheznek, leukémiások (Pl. anya a postát nézegetve meg is jegyezte, hogy annyi probléma van a világon, ezeknek is kell küldenünk pénzt. Ilyenkor meg annyira közel érzem magamhoz. Meg mikor nevetgél, jókedvű, és nem egy engem piszkáló hisztis banya.)
Szóval annyi BAJ van, és mivel a nagy jódolgomban egyik sem érint, nem tudom felfogni. Vagyis azt hiszem, de a lelkem mélyén nem tudom milyen igazából szenvedni. Félni.
Szerencsés vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése