Olvasgattam Gabriella blogját... és megdöbbentem. Ismerős szavak. Anorexia, bulimia. Te is?
Szemét egy dolog. Végezni vele meg még szemetebb. Én...nem tudok.
Pedig szeretnék.
A kezemen még mindig ott van a vágás. Igen igen, kivételesen nem magamtól, Kriszti a bűnös. Mert oké, piszkáltam, meg egy picit le is öntöttem, de ezért ilyen brutálisan el kell velem bánni? Mert konkrétan kitépte a kezemből az üveget, és hadakozás közben felvágta a tenyeremet. Én visítottam, mint a kismalac, ő meg azzal a lendülettel rám borította a fél literes üveg tartalmát. Mit lehet csinálni ha ott van az ember tök vizes hajjal és gatyával? Szerencsére a pulcsim vastag, az beszívta. Csak nevettem.
2 órával később már a hajam is megszáradt, úgyhogy csak a kezemen húzódó forradás (igen-igen már forradás, durva milyen gyorsan gyógyul a bőr) emlékeztet az esetre.
De egy biztos. Krisztivel vigyázni kell. Megbököd és a következő pillanatban már csattan is az ökle az arcodba.
A cím pedig ma fogalmazódott meg bennem. A suliból hazajövet. Durva, ilyen mély gondolatok járnak a fejemben ha fáradt vagyok?
Mert mindig boldog vagyok, mert megtanultam értékelni magát az életet. A létezést. Hogy levegőt vehetek. A nevetést. A mindennapi vidámságot.
És egyben sohasem tudok boldog lenni, mert mindig elszomorítanak a világban történő dolgok. Vagy az alakom. Vagy felbosszantanak. Megbántanak. Esetleg úgy érzem, nem tudok beilleszkedni a társadalomba. A lényeg, hogy mindig van valami.
Anya ma elkezdett velem veszekedni, hogy hogy fognak felvenni az orvosira, ha ilyen szarul tanulok. Meg hogy rá kéne feküdnöm a bioszra, irodalomra és nyelvekre.
Eszembe jutott, hogy mi lenne ha elkezdenék komolyan tanulni. De csak csalódás. Mert hiába készültem az irodalomra, négyes lett csak. A bioszt is iszonyúan szerettem volna JÓRA megírni, az is csak négyes lesz. Minek reménykedjek? Annyival egyszerűbb, ha nem várok semmit, csak megkapom, és nyugtázom. Mint régen. Mint eddig.
Gyűlölök csalódni.
Ellenben ha nem várunk semmit, nem lehet csalódni.
Szemét egy dolog. Végezni vele meg még szemetebb. Én...nem tudok.
Pedig szeretnék.
A kezemen még mindig ott van a vágás. Igen igen, kivételesen nem magamtól, Kriszti a bűnös. Mert oké, piszkáltam, meg egy picit le is öntöttem, de ezért ilyen brutálisan el kell velem bánni? Mert konkrétan kitépte a kezemből az üveget, és hadakozás közben felvágta a tenyeremet. Én visítottam, mint a kismalac, ő meg azzal a lendülettel rám borította a fél literes üveg tartalmát. Mit lehet csinálni ha ott van az ember tök vizes hajjal és gatyával? Szerencsére a pulcsim vastag, az beszívta. Csak nevettem.
2 órával később már a hajam is megszáradt, úgyhogy csak a kezemen húzódó forradás (igen-igen már forradás, durva milyen gyorsan gyógyul a bőr) emlékeztet az esetre.
De egy biztos. Krisztivel vigyázni kell. Megbököd és a következő pillanatban már csattan is az ökle az arcodba.
A cím pedig ma fogalmazódott meg bennem. A suliból hazajövet. Durva, ilyen mély gondolatok járnak a fejemben ha fáradt vagyok?
Mert mindig boldog vagyok, mert megtanultam értékelni magát az életet. A létezést. Hogy levegőt vehetek. A nevetést. A mindennapi vidámságot.
És egyben sohasem tudok boldog lenni, mert mindig elszomorítanak a világban történő dolgok. Vagy az alakom. Vagy felbosszantanak. Megbántanak. Esetleg úgy érzem, nem tudok beilleszkedni a társadalomba. A lényeg, hogy mindig van valami.
Anya ma elkezdett velem veszekedni, hogy hogy fognak felvenni az orvosira, ha ilyen szarul tanulok. Meg hogy rá kéne feküdnöm a bioszra, irodalomra és nyelvekre.
Eszembe jutott, hogy mi lenne ha elkezdenék komolyan tanulni. De csak csalódás. Mert hiába készültem az irodalomra, négyes lett csak. A bioszt is iszonyúan szerettem volna JÓRA megírni, az is csak négyes lesz. Minek reménykedjek? Annyival egyszerűbb, ha nem várok semmit, csak megkapom, és nyugtázom. Mint régen. Mint eddig.
Gyűlölök csalódni.
Ellenben ha nem várunk semmit, nem lehet csalódni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése