....nekünk van miért harcolnunk.

Pest nekem a szabadság. Ha itt vagyok nem érzek kötöttséget, vagy felelősséget. Csak vagyok. Mint Marci hevesen. De ez jó. Nem kell mindig teljesíteni. Vagy olyan tökéletesnek lenni. A tökéletesség  tökéletlenségben rejlik.


És felfedeztem ezt a számot. Annyi az érdekesség vele kapcsolatban, hogy a szőke gitáros srác régen nagyon tetszett. Ricsi. Na igen, róla többen is tudnánk mesélni. Hát...talán volt is valami köztünk, de elcsesztem. És ő is benne van az anorexiámban. Én ezt biztosan érzem. Az, hogy nem kaphattam meg. Ami többek között Győrben kezdődött, és torkollott a nemevésbe legelőször. Illetve előtte nyáron.

Nem azt mondom, hogy most nem aranyos, de már semmi sem olyan, mint régen.
Egyrészt iszonyú messze lakunk-ami mondjuk régen volt a probléma, másrészt meg piszkosul felfuttatta magát. Elérte amit akart. Megtalálta ki ő valójában.
Én meg? Keresem.
És próbálok leszokni a futkosunk a fiúk utánról.
De nagyon szívesen találkoznék vele. És az a jó, ha ilyenkor nem számít az ember semmire. Mert ő is változott, én meg még jobban. Jó, nem vagyok ellene alapból semminek, még mindig. :)
Csak meg kéne tanulnom, hogy az ilyenek után nem várjon az ember semmit.
Bááár... :) Serrel már egész szépen csinálom.